I.
Összeroskadt férfialak
ül az ugar porában.
Életéről tanakodik
Pannónia korában.
„Dicsőséges napistenem,
adjál nékem egy jelet.
Semmim sincsen, csak e kis föld,
és almából pár szelet.”
Arra repül ezüst szárnnyal
tán egy gerle, éhesen.
Rárepülne a gyümölcsre
levegőből, élesen.
Észreveszi, ó a férfi
a madártól ezt a csínyt.
Alma magját elhajítja,
az nevet, majd rákacsint.
II.
Gondtól terhes fiúalak
látható egy almafásban.
Életéről gondolkodik
faárnyékban egymagában.
„Drága Krisztus, édes Uram,
adj jelet most énnekem.
Ősapáim almafáin
kívül nincsen életem.”
Arra repül ezüst szárnnyal
tán egy gerle, éhesen.
Rárepülne a gyümölcsre
levegőből, élesen.
De nem hagyja ezt a fiú,
tüzes nyíllal rávetül.
Az almafák lángra kapnak,
az meg nevet s elrepül.
III.
Megtörötten ül egy ember,
száraz ágak körötte.
Szomorúan vizsgálgatja,
minden fája törött-e.
„Ősapámnak tüzes nyila
a családnak egy átok.
Drága fiak és unokák,
nem lesz hamar almátok.”
Arra repül ezüst szárnnyal
tán egy gerle, éhesen.
Nyitott csőrből papír pottyan
szép betűkkel, ékesen.
„Gutenbergtől repülhettél
szürke színű galambka!
Száraz fámból legyen papír!”
S a gerle száll szabadba.
IV.
Ősi földön, papírgyárban
kesereg a gyártulaj.
A komputer korszakában
terméke, mint kis tutaj.
„Ősapáim üzletének
ez a vége, nem vitás.
Hogyha élne most az Isten,
Ő segítne, senki más.”
Arra repül ezüst szárnnyal
tán egy gerle, kék egen.
A gyártulaj azt gondolja:
„De szép lenne képeken!
El is adom gyárüzemem,
vásznat veszek színekkel.
Már csak festek örömömre!”
S a gerle száll víg szemmel.
V.
Szkanfanderes emberalak
disztópikus főterén,
időgéppel láthatja már
őseinek életét.
„Ősapáim nem észlelték
az értéket kezükben,
mindig sírtak, mijük nincsen,
nem volt rend a fejükben.”
Arra repül ezüst szárnnyal
tán egy gerle, szélesen.
Almamagot szór eléje,
s szemébe néz élesen.
„Tanulok én eleimnek
hibáiból, elvetem.”
Váratlanul szól a gerle:
„Végre, ember! Így legyen!”
Rovinj, 2022. július 22.