Petrarcai pillanat a partról

(Stílusgyakorlat egy elkapott képről)

Nézem félve a háborgó Balatont,
Türkiz karmai mardosnak az égbe.
Habjait hányja mérgesen a stégre,
És öléből milliónyi halat ont.

Figyelem a kitörő Badacsonyt,
Felhők közt vulkán lett újra a méhe,
A tavi pára jégként csapja veszélybe
A kéknyelűt és a finom bakatort.

Közben a vízen parázslik románca
A fenségesen fehér hattyúpárnak.
„Már-már giccses!” – ezen lamentálok.

Mihelyt elszakad a zivatar lánca,
És helyet ad az első napsugárnak,
Az élménytől több vagyok, továbbállok.

Balatonlelle, 2020. június 6.

Az elkapott kép, 2020. június 6.

“Az egyetlen igazi tanulás: a lényünkben szunnyadó tudásnak tevékennyé ébresztése.”

Weöres Sándor: A teljesség felé

Reményik Sándor: Béke

Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend –
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent –
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott.

Számadás a Golgotán

Hát ennyi volt az élet, e keresztem a vég.
Bárcsak e sok kín s fájás nem gyötörne még.
Engedjetek végre el, a Golgotától is feljebb,
vérem, bőröm, szöveteim!
Eresszetek engem az anyagi világból,
de maradjanak itt szövegeim.
Búcsúzzon az élet, és folytatódjon a Lét.
Hogy egy legyek újra Atyámmal, megszűnjön a sötét.

Hát meddig bírhatja e fonnyadt test a fájdalmat?
Meddig viseli a borzalmat, a folyamatos ártalmat?
Vajon megéri az áldozat? És megéri a vérem?
Hát megérti így a Tervet végre
köröttem sok testvérem?
Hogy ne rám nézzen, hanem az égre:
“Ember! Nem kifordult csontom s átszúrt oldalam a lényeg.
Hanem az üzenet, mellyel megváltom a lényed!”

Átszúrt tüdőmmel már nem kiálthatom a világba,
És ha eddig nem értették, a szó már úgyis hiába.
Ne Jézust lássák, a halandó prófétát,
kit ideszegeztetett a Sátán.
Hanem Atyámat s vele együtt a Krisztust,
ki a fény felé viszi a világot a hátán.
Találják meg magukban, mit egykor elvesztettek.
Leljék meg az Istent, és többé nem lehetnek kegyvesztettek.

Furcsa érzés kering körbe,
Látom, folyik anyám könnye.
Felvillan a betlehemi este,
Mikor eljöttek hozzám keletről a bölcsek.
Hitték, tudták akkor már, mit senki sem mert:
hogy egyszer megváltom a Földet.
Akkor pedig nem voltam tán, csak makulátlan gyermek,
Tiszta testtel, friss lélekkel, nem láttam a Tervet.

És nem kellett a sorsom, lázadtam én fiatalként,
Mégis megtértem benned, ezt élem meg diadalként.
Azóta Te vagy a lételem,
Mióta érzem sejtjeimben keringésed.
Azóta Krisztusként létezem,
Hogy érzem magamban jelenléted.
„Hát ez a Terv, Ember! Én most megváltalak, és te csak térj meg!
Kapsz egy esélyt, hogy jó ember légy, pedig nem is kérted!”

Atyám, ugye, ugye megértik a Tervem?
Ugye nem hiába áll le mindjárt minden szervem?
Ugye most már mindig megtérnek belénk,
és az élet sóvárgása helyett az örök létért élnek?
Ugye nem csalnak, lopnak, hazudnak,
Szeretik a neved, és nem lesz már több hibájuk, amiért félnek?
Meglelik a békét magukban és egymásban?
És álarcok helyett őszintén élnek, kegymázban?

Egy római katona leköpi, a közönség hangosan nevet…..

Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
Én nem félek már Veled, a Terv kész, bevégeztetett.

Budapest, 2020. április 10.

Áprilisi gondolatok II.

Napjainkban már csak megfogalmazni is demagóg a következőt: ez az időszak a jelenleg élő emberi civilizáció meghatározó közös élménye, ami sok mindent megváltoztat, vagy megváltoztathat. Egy olyan időpont, amikor minden valóságsíkon elválik a jó a rossztól. Az élet a haláltól. A fejlődés a stagnálástól.

Ha a jelenlegi civilizációnk tagjainak megfelelő hányada (mert nem szabad, hogy naívak legyünk, nem mindenki fogja) megérti ennek az időszaknak az adományát, a jeleit, olyan fordulat állhat be az életünkbe egyéni, kisközösségi és társadalmi szinten, amire pár hónappal ezelőtt a változásért fohászkodók még csak nem is álmodhattak.

Ha viszont nem tanulunk belőle érdemben, és továbbra is azokat az értékeket valljuk, mítoszokat hisszük és életeket éljük, mint eddig, valójában a legfontosabbról mondunk le: a jövőnkről a világban. Igen, megágyazunk az ember nélküli világnak. Mert a világvége, mint olyan nem létezik, nem is létezett, sőt nem is létezhet, ez a fogalom csupán alaptalan antropocentrikus világképünk gyümölcse.

Éppen ezért a körülöttünk érzékelhető világ nélkülünk is élni es működni fog. Ahogy ma délután sem zavarja a kertben a kellemes jácintillatban zsongó munkamániás darazsakat, vagy a vígan, rendezetlenül a földből kibuggyanó kutyatejeket az a súlyos társadalmi-gazdasági- egészségügyi-szellemi válság, amin a mi társadalmunk megy át, úgy, a körülöttünk élő világot sem fogja megakadályozni időtlen munkafolyamatai elvégzésében, ha egy, a helyét a rendszerben nem találó, pontosabban elfelejtő faj évezredes önpusztító tevékenysége révén eltűnik a Föld nevű bolygó színéről.

Nagy valószínűséggel emberi ésszel nem belátható időn belül újra kifejlődne egy olyan faj, amely kisebb (h)arccal, mint a homo sapiens, de a teremtés pillanatnyi csúcsaként élné az életét a rendelkezésére álló anyagi világ forrásai segítségével. Mert a világegyetem logikája ezt követeli meg. Mert az élet minden síkján ez a legfontosabb mintázat, amit be kell fogadnunk, el kell vessünk magunkban, és hagyni kell kiteljesedni az elménkben: a fejlődés, az evolúció, mint folyamatos változásfolyam mintázatát.

Fejlődés

Újabb evidencia kerül most ide, de: világunk sohasem stagnál a valóság semmilyen szintjén. A minket is felölelő valóság legfontosabb jellemzője, hogy az egyszerűtől fejlődik a komplexebb felé, és a valóság részeit alkotó létezők folyamatosan fejlődnek, tehát az öntökéletesítés és önfelülmúlás képességével rendelkeznek, ahogy azt Theilhard de Chardin és Weissmahr Béla is megállapítja.

A valóság, és ezzel együtt az élet alapmintázatát tehát az állandó fejlődés nyújtja. És itt fontos hangsúlyozni: a gondolatmenet a fejlődést állítja középpontba, és nem a növekedést. Ez a modern emberre oly jellemző félreértés igen erős alap-oka a mai értékválságnak. A növekedés ugyanis egy mennyiségi fogalomkent értelmezhető változástípus, ami értelemszerűen csupán egy dimenzió, egy szellemi sík koordinátarendszerében értelmezhető kvantitatív módszerekkel.

Ezzel szemben a fejlődés (ahogy arra számos tudomány, többek között a kvantumfizika, a termodinamika, a biológia, az orvostudomány, sőt a társadalomtudományok számos ága is bizonyítékot nyújt) nem csupán mennyiségi, sokkal inkább minőségi változást testesít meg. Tehát olyan változásfolyamról beszélünk, amely az adott Szubjektumot/Létezőt magasabb dimenziószámba, magasabb valóságsíkra helyezi, ennek eredményeképpen olyan összetettebb, komplexebb struktúrával rendelkező szubjektum/létező válik belőle, amelynek attribútumai, tulajdonságai is erősödnek, profánul fogalmazva: jobbá válnak.

Fejlődni annyi tehát, mint minőségileg többnek lenni, léttöbbletet teremteni a meglévő erőforrások ráfordítása segítségével.

Mi kell ehhez a fejlődési folyamathoz a szubjektum/létező (legyen az akár a valóság bármely síkjában található organizmus, egy sejt, egy vírus, egy ember, vagy olyan bonyolult es komplex rendszer, mint például egy hegységben található ökoszisztéma) számára?

  •  A priori kompetencia, tehát a létrejöttekor kódolt lehetőség a fejlődésre,
  • belső, már rendelkezésre álló energia befektetése. Tehát a világon valójában minden organizmus számára mar létrejötte/születése óta rendelkezésre áll a kompetencia/lehetőség/adottság a fejlődésre, amelynek közös eredete nyilvánvalóan valamilyen transzcendentális energia.

A fejlődéshez azonban nem elegendő az, hogy a fejlődéshez szükséges belső, tehát születéskor megkapott eszköztár passzívan rendelkezésre álljon, ennek aktivizálásához tudatosságra, a meglévő szerzett energiaforrások ráfordítására van szükség. Amikor ez a kettő elem egyszerre érvényesül az szubjektumban/létezőben, a fejlődés, mint az élet alapmintázata természetes úton működésbe lép.

Mi ebben a legfontosabb üzenet nekünk, embereknek? Az, hogy két dologra van szükségünk, hogy betöltsük alaprendeltetésünk az életben:

  • hitre, hogy elfogadjuk azt a tényt, hogy már létrejöttünk (nem születésünk!) pillanatában megkaptuk az eszköztárat a Teremtőtől, vagy a teremtést szervező transzcendens erőtől a boldog és értelmes, a fejlődést központba állító élethez, valamint
  • akaratra, hogy a rendelkezésre álló erőforrásainkat erre fordítva, az antik mitológiában (vagy többek között Hamvas Béla tézise szerint az Aranykorban) ismert körömszakadásig tartó küzdelem es hősies munka, tanulás révén aktivizálni tudjuk ezt az eszköztárat. Az élettől rá kimért feladatot, vagy nehézséget mindenkinek el kell fogadni, tehát nem ellökni, elbújni előle, hanem hősiesen kell szembenézni vele, elvégezni, hogy jutalma, a tapasztaltabb, bölcsebb, boldogabb, jobb emberré, tehát Emberré válás bekövetkezhessen. Éppen annak megfelelően, ahogyan azt a Világ alapmintázata is megköveteli.

Fejlődésünk sikere abban is manifesztálódik, hogy annak íve optimális-e, tehát megerősödtek-e a fejlődéshez szükséges kompetenciáink, erőforrásaink ahhoz, hogy válsághelyzet vagy a fejlődési ívtől eltérő forgatókönyv esetén a sérülések minimalizálása mellett a legjobb túlélési stratégiát választjuk, tehát kellőképpen adaptívak vagyunk-e bármilyen elénk kerülő élethelyzetben. Ahogy Charles Darwin is mondta, az evolúció nyertesei soha nem a legerősebb, hanem a legadaptivabb egyedek.

Mit kaphatunk tehát a koronavírus okozta sokkból?

  1. El kell fogadjuk, hogy hiába tartjuk magunkat a teremtés koronájának, a valóság egyéb (pl. mikroszkopikus) szintjein erről semmilyen egyéb élőlénynek nincs tudomása, ennek megfelelően alázattal kell állunk vegre a minket körbevevő világ, a természet irányában
  2. El kell fogadjuk, hogy a valóság rendkívül kis szeletét érzékeljük, de a valóság általunk nem, vagy csak nagyon nehezen érzékelhető részei elemi erejű változásokra képesek késztetni akar a teljes emberiséget.
  3. El kell tehát fogadjuk, hogy a valóság sokkal több, mint amelyet a modern ember szamara oly kedves anyagi világ be tud mutatni.
  4. Ennek megfelelően vissza kell térjünk ahhoz a primordiális gondolathoz, hogy a Lét, a Valóság természetes része a halál. Tehát a természettől es saját isteni gyökereitől elidegenedett emberiségnek nem félnie kell a halált (amely érthetetlen módon minden frusztrációjanak alapját adja gyakorlatilag egesz életében) hanem újraértelmezni azt: a halál nem a nem-Lét része, éppen ellenkezőleg; a Létben az életet követő szakasz, ami csupán anyagi (testi) síkon hoz változást, de lelki-szellemi síkon nem.
  5. A koronavirus ellen jelenleg nincs ellenszer. Ezert a leghatékonyabb módszer nem meglepő módon a fent említett alapstratégiara épül. Hitre es akaratra, cselekvésre. Védekeznünk kell az ismert módokon, de ezen felül csupán a hitre, tehát a transzcendensre hagyatkozhatunk. Sztoikus filozófiát követve, amire van ráhatásod, azert tegyél meg mindent, amire nincs, azt engedd el.
  6. Ehhez az extrém elethelyzethez is szükséges adaptálodni, hogy az optimális túlélési stratégiát válassza az ember. Ennek megfelelően a racionális helyzetfelismerés, veszély észlelés es védekezés mellett a szükségtelen stresszelemek kiszorítása az egyetlen valódi adaptációs stratégia ezekben a nehéz időkben.
  7. A világjárvány újra rávilágított, hogy a modern és posztmodern társadalmi struktúrák hibásak: nem azokra az alapvető, minden időben fontos elemekre épülnek, mint a nukleáris család, a szűkebb közösségek, vagy a nemzet, hanem azokat elhajítva a két véglet, az individuum és a globális civilizációt tekinti társadalomalkotónak. Ezek a társadalmi szintek azonban nem alkalmasak hatékonyan megvédeni a lakosságot a járványtól. Természetesen a megfelelő védekezés legfontosabb eleme az egyéni felelősségvállalás és prevenció, azonban csak a családi, közösségi, nemzeti szinten van lehetőség a kritikus helyzet elkerülésére. Ez természetesen nem jelenti a nemzetközi vagy globális társadalmi szint elértéktelenedését, de rá kell hogy ismerjünk arra, hogy az említett, az emberiséggel egyidős társadalmi elemekre építve, azok együttműködésére alapozva van lehetőség a valódi krízisek megoldására. Vigyázzunk a családra, vigyázzunk kis közösségeinkre, vigyázzunk a nemzeti közösségekre.
  8. Az utolsó pont nem helyzetspecifikus, de értelemszerűen ide is illeni fog. Ha eddig nem tettük volna, foglalkozzunk a valóságon túlnyúló, metafizikai világgal, hogy jobban megértsük, mi zajlik körülöttünk es bennünk. Istent ne befogadni akarjuk, hanem aktivizálni magunkban, es felengedni magunkból.

Áprilisi gondolatok I.

Április eleje, egy délután ülök a kedvenc elmélkedős fotelemben, és hallgatom a kertből beszűrődő madárcsicsergést, az ember által szervezett és mozgatott világ szokásos hangjai helyett a levegőt megtöltő minirobbanásokat, ahogy a házunk körül élő növények hajtásai a tavaszt megérezve előtörnek, hogy feladatukat, mondhatni létcéljukat beteljesítsék ebben az életszakaszukban. Hogy a hosszú téli nem-lét után kifejlődjenek, és legyenek, egészen őszig…

A körülöttünk élő természet nem állt meg, nem húzta be minden levelét és gyökérzetét, nem vásárolt be félelemtől vezérelve cukorból és lisztből. A körülöttünk élő természet fittyet hányva a gondjainkra – hogy elfogy a wc-papír, vagy hogy kiestünk a látszólagos biztonságot adó napi rutinunkból, amellyel hosszú évtizedekig tudunk elélni – csak úgy ontja magából a színeket, az illatokat, a mintákat. A körülöttünk lévő világ minden egyes résztvevője – rajtunk kívül – éppen ünnepli az újjászületés időszakát, az Életet.

Aznap a kertben

És miközben az Élet ünnepe zajlik rajtunk kívül, éppen most, éppen minket csapott meg a szele valaminek, amitől modern emberként a legjobban félünk: a halálé. És félünk, minden porcikánkkal és energiánkkal félünk, mert elfelejtettük, mert annyira el akartuk felejteni, ahogy el is sikerült azt, amit az utolsó fűszál is tud, mert még annak is kódolva van erezetében: a Lét része a halál, a tél, ahogy ugyanúgy a Lét része az élet, az újjászületés, a tavasz is, és mindennek megvan a maga, tőlünk függetlenül meghatározott ideje.

Éljük hát meg esélyként, hogy lehántjuk magunkról a modern emberre oly jellemző gőgöt, és a járvány elvonultával, a félelmünket elhajítva, megéljük a természet jelenlegi ünnepét: az Élet ünnepét, az újjászületés ünnepét. Majd amikor itt lesz az ideje, elfogadással, nyugalommal várjuk a telet, és fogadjuk el, hogy a tél, a halál létünk része. Éljük meg, használjuk ki a vissza nem térő alkalmat, hogy időben-térben, szellemi és testi síkon újra szinkronba kerülhetünk a természettel, a körülöttünk lévő világgal és ezzel önmagunkkal. Mert fogadjuk el azt is: ilyen lehetőségünk már nem lesz több.