Egy egyszerű ember feltámadása

Láttam, ahogy
átszúrt oldaladból vér pezseg.
Láttam, ahogy
izmod még utoljára megremeg.
Láttam, ahogy
levették a keresztről testedet.
Megbizonyosodtam: meghaltál.


Láttam, ahogy
sírodnál a zárókő kavicsként elterült.
Láttam, ahogy
véres gyolcsod üresen megkerült.
Láttam, ahogy
sok követőd imádkozva földre ült.
Megbizonyosodtam, nem vagy ott, és kételkedtem a valóságban.


Kerestem tested,
újra a Golgotán, a vértől ázott kereszten.
Kerestem tested,
Gecsemáné fái alatt, földben jelölt helyekben.
Kerestem tested,
folyók közt, völgyekben, hegyekben.
De nem találtam, és elvesztettem a vélt valóságot is.
Már nem kerestem a tested.


És akkor megtaláltalak: tisztán, bennem.
Váratlan.
Megbizonyosodtam: te feltámadtál!
S veled együtt, benned
én is feltámadtam.


Azóta már látlak
folyók közt, völgyekben, hegyekben.
Azóta már látlak
Gecsemáné fái alatt, földben jelölt helyekben.
Azóta már látlak
újra a Golgotán, a keresztutad feledten.


Rólad akartam az igazságot,
De már veled látom a valóságot.


Köszönöm.

Pécs, 2021. Húsvét

Számadás a Golgotán

Hát ennyi volt az élet, e keresztem a vég.
Bárcsak e sok kín s fájás nem gyötörne még.
Engedjetek végre el, a Golgotától is feljebb,
vérem, bőröm, szöveteim!
Eresszetek engem az anyagi világból,
de maradjanak itt szövegeim.
Búcsúzzon az élet, és folytatódjon a Lét.
Hogy egy legyek újra Atyámmal, megszűnjön a sötét.

Hát meddig bírhatja e fonnyadt test a fájdalmat?
Meddig viseli a borzalmat, a folyamatos ártalmat?
Vajon megéri az áldozat? És megéri a vérem?
Hát megérti így a Tervet végre
köröttem sok testvérem?
Hogy ne rám nézzen, hanem az égre:
“Ember! Nem kifordult csontom s átszúrt oldalam a lényeg.
Hanem az üzenet, mellyel megváltom a lényed!”

Átszúrt tüdőmmel már nem kiálthatom a világba,
És ha eddig nem értették, a szó már úgyis hiába.
Ne Jézust lássák, a halandó prófétát,
kit ideszegeztetett a Sátán.
Hanem Atyámat s vele együtt a Krisztust,
ki a fény felé viszi a világot a hátán.
Találják meg magukban, mit egykor elvesztettek.
Leljék meg az Istent, és többé nem lehetnek kegyvesztettek.

Furcsa érzés kering körbe,
Látom, folyik anyám könnye.
Felvillan a betlehemi este,
Mikor eljöttek hozzám keletről a bölcsek.
Hitték, tudták akkor már, mit senki sem mert:
hogy egyszer megváltom a Földet.
Akkor pedig nem voltam tán, csak makulátlan gyermek,
Tiszta testtel, friss lélekkel, nem láttam a Tervet.

És nem kellett a sorsom, lázadtam én fiatalként,
Mégis megtértem benned, ezt élem meg diadalként.
Azóta Te vagy a lételem,
Mióta érzem sejtjeimben keringésed.
Azóta Krisztusként létezem,
Hogy érzem magamban jelenléted.
„Hát ez a Terv, Ember! Én most megváltalak, és te csak térj meg!
Kapsz egy esélyt, hogy jó ember légy, pedig nem is kérted!”

Atyám, ugye, ugye megértik a Tervem?
Ugye nem hiába áll le mindjárt minden szervem?
Ugye most már mindig megtérnek belénk,
és az élet sóvárgása helyett az örök létért élnek?
Ugye nem csalnak, lopnak, hazudnak,
Szeretik a neved, és nem lesz már több hibájuk, amiért félnek?
Meglelik a békét magukban és egymásban?
És álarcok helyett őszintén élnek, kegymázban?

Egy római katona leköpi, a közönség hangosan nevet…..

Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
Én nem félek már Veled, a Terv kész, bevégeztetett.

Budapest, 2020. április 10.

Áprilisi gondolatok I.

Április eleje, egy délután ülök a kedvenc elmélkedős fotelemben, és hallgatom a kertből beszűrődő madárcsicsergést, az ember által szervezett és mozgatott világ szokásos hangjai helyett a levegőt megtöltő minirobbanásokat, ahogy a házunk körül élő növények hajtásai a tavaszt megérezve előtörnek, hogy feladatukat, mondhatni létcéljukat beteljesítsék ebben az életszakaszukban. Hogy a hosszú téli nem-lét után kifejlődjenek, és legyenek, egészen őszig…

A körülöttünk élő természet nem állt meg, nem húzta be minden levelét és gyökérzetét, nem vásárolt be félelemtől vezérelve cukorból és lisztből. A körülöttünk élő természet fittyet hányva a gondjainkra – hogy elfogy a wc-papír, vagy hogy kiestünk a látszólagos biztonságot adó napi rutinunkból, amellyel hosszú évtizedekig tudunk elélni – csak úgy ontja magából a színeket, az illatokat, a mintákat. A körülöttünk lévő világ minden egyes résztvevője – rajtunk kívül – éppen ünnepli az újjászületés időszakát, az Életet.

Aznap a kertben

És miközben az Élet ünnepe zajlik rajtunk kívül, éppen most, éppen minket csapott meg a szele valaminek, amitől modern emberként a legjobban félünk: a halálé. És félünk, minden porcikánkkal és energiánkkal félünk, mert elfelejtettük, mert annyira el akartuk felejteni, ahogy el is sikerült azt, amit az utolsó fűszál is tud, mert még annak is kódolva van erezetében: a Lét része a halál, a tél, ahogy ugyanúgy a Lét része az élet, az újjászületés, a tavasz is, és mindennek megvan a maga, tőlünk függetlenül meghatározott ideje.

Éljük hát meg esélyként, hogy lehántjuk magunkról a modern emberre oly jellemző gőgöt, és a járvány elvonultával, a félelmünket elhajítva, megéljük a természet jelenlegi ünnepét: az Élet ünnepét, az újjászületés ünnepét. Majd amikor itt lesz az ideje, elfogadással, nyugalommal várjuk a telet, és fogadjuk el, hogy a tél, a halál létünk része. Éljük meg, használjuk ki a vissza nem térő alkalmat, hogy időben-térben, szellemi és testi síkon újra szinkronba kerülhetünk a természettel, a körülöttünk lévő világgal és ezzel önmagunkkal. Mert fogadjuk el azt is: ilyen lehetőségünk már nem lesz több.