Szilveszteri gondolatok

A homo sapiens az egyetlen olyan faj a világon,
amely a bolygója Nap körüli pályájának egy önkényesen kiválasztott pontjára érve úgy dönt, hogy értékeli egy teljes Föld-kör során tapasztalt élményeit, és mintha
lenne jelentősége a valóságban, hátratekint meg előre tervez.

Pedig a szibériai hótakaró alatt pihegő növénymagok, vagy a szavannákon játszó oroszlánkölykök minden nap ugyanúgy léteznek egyik napkeltétől másik naplementéig, nem tudomásul véve a végtelen idő lankadatlan folyását, és az évszakok ciklikus váltakozását.

Na de mi, emberek meg akarjuk hódítani az időt is,
csillagok vizsgálatával, atomórákkal, és kvantumfizikával.
Heteket szabunk meg, másodperceket, 45 perces tanórákat, szezonális bérleteket, és születésnapokat, hogy tudjunk hova támaszkodni ebben az érthetetlenül nagy, komplex világban.

Nekünk nem elég a napéjegyenlőség és a holdciklusok, mint referenciapontok, mert mi vágjuk a centit a PIREX-ben vásárolt naptárakban bekarikázott 31-es szám alapján, majd a végtelen időből lenyisszantunk egy-egy darabot minden „december” végén, és egy négyjegyű számot viselő címkés befőttes üvegbe rakva vizsgálgatjuk a terméket benne.

A lenyisszantott és befőttes üvegbe helyezett időt megvizslatva aztán minden örömöt, minden bánatot, valamennyi gyászt és fájdalmat, aztán valamennyi diadalittas, szerelmes és áldottnak érzett pillanatot patikamérlegre helyezünk, az üveget az eredmény függvényében pedig eltesszük a pincébe vagy kirakjuk a nappaliban, a polcra a könyvek elé.

Hogy ez hülyeség-e? A pihegő növénymagok és a szavannákon játszó oroszlánkölykök biztos nagyot röhögnének, ha tudnának, és ha egyáltalán érdekelnék őket egy magáról sokat képzelő faj szokásai, vagy ha el tudnák (és el akarnák) olvasni a pezsgőpukkanások alatt hangtalanul, hangosan vagy írásban tett újévi összes fogadalom jegyzékét.

De mégsem vehetik el az embertől a változtatás szabadságát,
amit ezen az önkényesen kijelölt évfordulón is gyakorolhat:
hogy kapaszkodhat vagy elengedhet. Hogy elkezdhet vagy abbahagyhat. Hogy fogyhat. Hogy szerezhet és szerethet.

Mert a homo sapiens az egyetlen olyan faj a világon, amelyben
mindig motoszkál még valami, ami hajtja egy boldogabb, szebb élet felé.

Valami, ami szilveszterkor még erősebb:

a remény.


Budapest, 2021. december 31.

Áprilisi gondolatok II.

Napjainkban már csak megfogalmazni is demagóg a következőt: ez az időszak a jelenleg élő emberi civilizáció meghatározó közös élménye, ami sok mindent megváltoztat, vagy megváltoztathat. Egy olyan időpont, amikor minden valóságsíkon elválik a jó a rossztól. Az élet a haláltól. A fejlődés a stagnálástól.

Ha a jelenlegi civilizációnk tagjainak megfelelő hányada (mert nem szabad, hogy naívak legyünk, nem mindenki fogja) megérti ennek az időszaknak az adományát, a jeleit, olyan fordulat állhat be az életünkbe egyéni, kisközösségi és társadalmi szinten, amire pár hónappal ezelőtt a változásért fohászkodók még csak nem is álmodhattak.

Ha viszont nem tanulunk belőle érdemben, és továbbra is azokat az értékeket valljuk, mítoszokat hisszük és életeket éljük, mint eddig, valójában a legfontosabbról mondunk le: a jövőnkről a világban. Igen, megágyazunk az ember nélküli világnak. Mert a világvége, mint olyan nem létezik, nem is létezett, sőt nem is létezhet, ez a fogalom csupán alaptalan antropocentrikus világképünk gyümölcse.

Éppen ezért a körülöttünk érzékelhető világ nélkülünk is élni es működni fog. Ahogy ma délután sem zavarja a kertben a kellemes jácintillatban zsongó munkamániás darazsakat, vagy a vígan, rendezetlenül a földből kibuggyanó kutyatejeket az a súlyos társadalmi-gazdasági- egészségügyi-szellemi válság, amin a mi társadalmunk megy át, úgy, a körülöttünk élő világot sem fogja megakadályozni időtlen munkafolyamatai elvégzésében, ha egy, a helyét a rendszerben nem találó, pontosabban elfelejtő faj évezredes önpusztító tevékenysége révén eltűnik a Föld nevű bolygó színéről.

Nagy valószínűséggel emberi ésszel nem belátható időn belül újra kifejlődne egy olyan faj, amely kisebb (h)arccal, mint a homo sapiens, de a teremtés pillanatnyi csúcsaként élné az életét a rendelkezésére álló anyagi világ forrásai segítségével. Mert a világegyetem logikája ezt követeli meg. Mert az élet minden síkján ez a legfontosabb mintázat, amit be kell fogadnunk, el kell vessünk magunkban, és hagyni kell kiteljesedni az elménkben: a fejlődés, az evolúció, mint folyamatos változásfolyam mintázatát.

Fejlődés

Újabb evidencia kerül most ide, de: világunk sohasem stagnál a valóság semmilyen szintjén. A minket is felölelő valóság legfontosabb jellemzője, hogy az egyszerűtől fejlődik a komplexebb felé, és a valóság részeit alkotó létezők folyamatosan fejlődnek, tehát az öntökéletesítés és önfelülmúlás képességével rendelkeznek, ahogy azt Theilhard de Chardin és Weissmahr Béla is megállapítja.

A valóság, és ezzel együtt az élet alapmintázatát tehát az állandó fejlődés nyújtja. És itt fontos hangsúlyozni: a gondolatmenet a fejlődést állítja középpontba, és nem a növekedést. Ez a modern emberre oly jellemző félreértés igen erős alap-oka a mai értékválságnak. A növekedés ugyanis egy mennyiségi fogalomkent értelmezhető változástípus, ami értelemszerűen csupán egy dimenzió, egy szellemi sík koordinátarendszerében értelmezhető kvantitatív módszerekkel.

Ezzel szemben a fejlődés (ahogy arra számos tudomány, többek között a kvantumfizika, a termodinamika, a biológia, az orvostudomány, sőt a társadalomtudományok számos ága is bizonyítékot nyújt) nem csupán mennyiségi, sokkal inkább minőségi változást testesít meg. Tehát olyan változásfolyamról beszélünk, amely az adott Szubjektumot/Létezőt magasabb dimenziószámba, magasabb valóságsíkra helyezi, ennek eredményeképpen olyan összetettebb, komplexebb struktúrával rendelkező szubjektum/létező válik belőle, amelynek attribútumai, tulajdonságai is erősödnek, profánul fogalmazva: jobbá válnak.

Fejlődni annyi tehát, mint minőségileg többnek lenni, léttöbbletet teremteni a meglévő erőforrások ráfordítása segítségével.

Mi kell ehhez a fejlődési folyamathoz a szubjektum/létező (legyen az akár a valóság bármely síkjában található organizmus, egy sejt, egy vírus, egy ember, vagy olyan bonyolult es komplex rendszer, mint például egy hegységben található ökoszisztéma) számára?

  •  A priori kompetencia, tehát a létrejöttekor kódolt lehetőség a fejlődésre,
  • belső, már rendelkezésre álló energia befektetése. Tehát a világon valójában minden organizmus számára mar létrejötte/születése óta rendelkezésre áll a kompetencia/lehetőség/adottság a fejlődésre, amelynek közös eredete nyilvánvalóan valamilyen transzcendentális energia.

A fejlődéshez azonban nem elegendő az, hogy a fejlődéshez szükséges belső, tehát születéskor megkapott eszköztár passzívan rendelkezésre álljon, ennek aktivizálásához tudatosságra, a meglévő szerzett energiaforrások ráfordítására van szükség. Amikor ez a kettő elem egyszerre érvényesül az szubjektumban/létezőben, a fejlődés, mint az élet alapmintázata természetes úton működésbe lép.

Mi ebben a legfontosabb üzenet nekünk, embereknek? Az, hogy két dologra van szükségünk, hogy betöltsük alaprendeltetésünk az életben:

  • hitre, hogy elfogadjuk azt a tényt, hogy már létrejöttünk (nem születésünk!) pillanatában megkaptuk az eszköztárat a Teremtőtől, vagy a teremtést szervező transzcendens erőtől a boldog és értelmes, a fejlődést központba állító élethez, valamint
  • akaratra, hogy a rendelkezésre álló erőforrásainkat erre fordítva, az antik mitológiában (vagy többek között Hamvas Béla tézise szerint az Aranykorban) ismert körömszakadásig tartó küzdelem es hősies munka, tanulás révén aktivizálni tudjuk ezt az eszköztárat. Az élettől rá kimért feladatot, vagy nehézséget mindenkinek el kell fogadni, tehát nem ellökni, elbújni előle, hanem hősiesen kell szembenézni vele, elvégezni, hogy jutalma, a tapasztaltabb, bölcsebb, boldogabb, jobb emberré, tehát Emberré válás bekövetkezhessen. Éppen annak megfelelően, ahogyan azt a Világ alapmintázata is megköveteli.

Fejlődésünk sikere abban is manifesztálódik, hogy annak íve optimális-e, tehát megerősödtek-e a fejlődéshez szükséges kompetenciáink, erőforrásaink ahhoz, hogy válsághelyzet vagy a fejlődési ívtől eltérő forgatókönyv esetén a sérülések minimalizálása mellett a legjobb túlélési stratégiát választjuk, tehát kellőképpen adaptívak vagyunk-e bármilyen elénk kerülő élethelyzetben. Ahogy Charles Darwin is mondta, az evolúció nyertesei soha nem a legerősebb, hanem a legadaptivabb egyedek.

Mit kaphatunk tehát a koronavírus okozta sokkból?

  1. El kell fogadjuk, hogy hiába tartjuk magunkat a teremtés koronájának, a valóság egyéb (pl. mikroszkopikus) szintjein erről semmilyen egyéb élőlénynek nincs tudomása, ennek megfelelően alázattal kell állunk vegre a minket körbevevő világ, a természet irányában
  2. El kell fogadjuk, hogy a valóság rendkívül kis szeletét érzékeljük, de a valóság általunk nem, vagy csak nagyon nehezen érzékelhető részei elemi erejű változásokra képesek késztetni akar a teljes emberiséget.
  3. El kell tehát fogadjuk, hogy a valóság sokkal több, mint amelyet a modern ember szamara oly kedves anyagi világ be tud mutatni.
  4. Ennek megfelelően vissza kell térjünk ahhoz a primordiális gondolathoz, hogy a Lét, a Valóság természetes része a halál. Tehát a természettől es saját isteni gyökereitől elidegenedett emberiségnek nem félnie kell a halált (amely érthetetlen módon minden frusztrációjanak alapját adja gyakorlatilag egesz életében) hanem újraértelmezni azt: a halál nem a nem-Lét része, éppen ellenkezőleg; a Létben az életet követő szakasz, ami csupán anyagi (testi) síkon hoz változást, de lelki-szellemi síkon nem.
  5. A koronavirus ellen jelenleg nincs ellenszer. Ezert a leghatékonyabb módszer nem meglepő módon a fent említett alapstratégiara épül. Hitre es akaratra, cselekvésre. Védekeznünk kell az ismert módokon, de ezen felül csupán a hitre, tehát a transzcendensre hagyatkozhatunk. Sztoikus filozófiát követve, amire van ráhatásod, azert tegyél meg mindent, amire nincs, azt engedd el.
  6. Ehhez az extrém elethelyzethez is szükséges adaptálodni, hogy az optimális túlélési stratégiát válassza az ember. Ennek megfelelően a racionális helyzetfelismerés, veszély észlelés es védekezés mellett a szükségtelen stresszelemek kiszorítása az egyetlen valódi adaptációs stratégia ezekben a nehéz időkben.
  7. A világjárvány újra rávilágított, hogy a modern és posztmodern társadalmi struktúrák hibásak: nem azokra az alapvető, minden időben fontos elemekre épülnek, mint a nukleáris család, a szűkebb közösségek, vagy a nemzet, hanem azokat elhajítva a két véglet, az individuum és a globális civilizációt tekinti társadalomalkotónak. Ezek a társadalmi szintek azonban nem alkalmasak hatékonyan megvédeni a lakosságot a járványtól. Természetesen a megfelelő védekezés legfontosabb eleme az egyéni felelősségvállalás és prevenció, azonban csak a családi, közösségi, nemzeti szinten van lehetőség a kritikus helyzet elkerülésére. Ez természetesen nem jelenti a nemzetközi vagy globális társadalmi szint elértéktelenedését, de rá kell hogy ismerjünk arra, hogy az említett, az emberiséggel egyidős társadalmi elemekre építve, azok együttműködésére alapozva van lehetőség a valódi krízisek megoldására. Vigyázzunk a családra, vigyázzunk kis közösségeinkre, vigyázzunk a nemzeti közösségekre.
  8. Az utolsó pont nem helyzetspecifikus, de értelemszerűen ide is illeni fog. Ha eddig nem tettük volna, foglalkozzunk a valóságon túlnyúló, metafizikai világgal, hogy jobban megértsük, mi zajlik körülöttünk es bennünk. Istent ne befogadni akarjuk, hanem aktivizálni magunkban, es felengedni magunkból.

Áprilisi gondolatok I.

Április eleje, egy délután ülök a kedvenc elmélkedős fotelemben, és hallgatom a kertből beszűrődő madárcsicsergést, az ember által szervezett és mozgatott világ szokásos hangjai helyett a levegőt megtöltő minirobbanásokat, ahogy a házunk körül élő növények hajtásai a tavaszt megérezve előtörnek, hogy feladatukat, mondhatni létcéljukat beteljesítsék ebben az életszakaszukban. Hogy a hosszú téli nem-lét után kifejlődjenek, és legyenek, egészen őszig…

A körülöttünk élő természet nem állt meg, nem húzta be minden levelét és gyökérzetét, nem vásárolt be félelemtől vezérelve cukorból és lisztből. A körülöttünk élő természet fittyet hányva a gondjainkra – hogy elfogy a wc-papír, vagy hogy kiestünk a látszólagos biztonságot adó napi rutinunkból, amellyel hosszú évtizedekig tudunk elélni – csak úgy ontja magából a színeket, az illatokat, a mintákat. A körülöttünk lévő világ minden egyes résztvevője – rajtunk kívül – éppen ünnepli az újjászületés időszakát, az Életet.

Aznap a kertben

És miközben az Élet ünnepe zajlik rajtunk kívül, éppen most, éppen minket csapott meg a szele valaminek, amitől modern emberként a legjobban félünk: a halálé. És félünk, minden porcikánkkal és energiánkkal félünk, mert elfelejtettük, mert annyira el akartuk felejteni, ahogy el is sikerült azt, amit az utolsó fűszál is tud, mert még annak is kódolva van erezetében: a Lét része a halál, a tél, ahogy ugyanúgy a Lét része az élet, az újjászületés, a tavasz is, és mindennek megvan a maga, tőlünk függetlenül meghatározott ideje.

Éljük hát meg esélyként, hogy lehántjuk magunkról a modern emberre oly jellemző gőgöt, és a járvány elvonultával, a félelmünket elhajítva, megéljük a természet jelenlegi ünnepét: az Élet ünnepét, az újjászületés ünnepét. Majd amikor itt lesz az ideje, elfogadással, nyugalommal várjuk a telet, és fogadjuk el, hogy a tél, a halál létünk része. Éljük meg, használjuk ki a vissza nem térő alkalmat, hogy időben-térben, szellemi és testi síkon újra szinkronba kerülhetünk a természettel, a körülöttünk lévő világgal és ezzel önmagunkkal. Mert fogadjuk el azt is: ilyen lehetőségünk már nem lesz több.