József Attila: Eszmélet

1

Földtõl eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegõben semmi pára,
a csilló könnyûség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölõdzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az õrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szõtt a mult szövõszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gõzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esõt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belõled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért õrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szõke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledõlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedezõ szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

1933-1934 tele

Döntések és predesztináció

I.

Összeroskadt férfialak

ül az ugar porában.

Életéről tanakodik

Pannónia korában.

„Dicsőséges napistenem,

adjál nékem egy jelet.

Semmim sincsen, csak e kis föld,

és almából pár szelet.”

Arra repül ezüst szárnnyal

tán egy gerle, éhesen.

Rárepülne a gyümölcsre

levegőből, élesen.

Észreveszi, ó a férfi

a madártól ezt a csínyt.

Alma magját elhajítja,

az nevet, majd rákacsint.

II.

Gondtól terhes fiúalak

látható egy almafásban.

Életéről gondolkodik

faárnyékban egymagában.

„Drága Krisztus, édes Uram,

adj jelet most énnekem.

Ősapáim almafáin

kívül nincsen életem.”

Arra repül ezüst szárnnyal

tán egy gerle, éhesen.

Rárepülne a gyümölcsre

levegőből, élesen.

De nem hagyja ezt a fiú,

tüzes nyíllal rávetül.

Az almafák lángra kapnak,

az meg nevet s elrepül.

III.

Megtörötten ül egy ember,

száraz ágak körötte.

Szomorúan vizsgálgatja,

minden fája törött-e.

„Ősapámnak tüzes nyila

a családnak egy átok.

Drága fiak és unokák,

nem lesz hamar almátok.”

Arra repül ezüst szárnnyal

tán egy gerle, éhesen.

Nyitott csőrből papír pottyan

szép betűkkel, ékesen.

„Gutenbergtől repülhettél

szürke színű galambka!

Száraz fámból legyen papír!”

S a gerle száll szabadba.

IV.

Ősi földön, papírgyárban

kesereg a gyártulaj.

A komputer korszakában

terméke, mint kis tutaj.

„Ősapáim üzletének

ez a vége, nem vitás.

Hogyha élne most az Isten,

Ő segítne, senki más.”

Arra repül ezüst szárnnyal

tán egy gerle, kék egen.

A gyártulaj azt gondolja:

„De szép lenne képeken!

El is adom gyárüzemem,

vásznat veszek színekkel.

Már csak festek örömömre!”

S a gerle száll víg szemmel.

V.

Szkanfanderes emberalak

disztópikus főterén,

időgéppel láthatja már

őseinek életét.

„Ősapáim nem észlelték

az értéket kezükben,

mindig sírtak, mijük nincsen,

nem volt rend a fejükben.”

Arra repül ezüst szárnnyal

tán egy gerle, szélesen.

Almamagot szór eléje,

s szemébe néz élesen.

„Tanulok én eleimnek

hibáiból, elvetem.”

Váratlanul szól a gerle:

„Végre, ember! Így legyen!”

Rovinj, 2022. július 22.

Egy egyszerű ember feltámadása

Láttam, ahogy
átszúrt oldaladból vér pezseg.
Láttam, ahogy
izmod még utoljára megremeg.
Láttam, ahogy
levették a keresztről testedet.
Megbizonyosodtam: meghaltál.


Láttam, ahogy
sírodnál a zárókő kavicsként elterült.
Láttam, ahogy
véres gyolcsod üresen megkerült.
Láttam, ahogy
sok követőd imádkozva földre ült.
Megbizonyosodtam, nem vagy ott, és kételkedtem a valóságban.


Kerestem tested,
újra a Golgotán, a vértől ázott kereszten.
Kerestem tested,
Gecsemáné fái alatt, földben jelölt helyekben.
Kerestem tested,
folyók közt, völgyekben, hegyekben.
De nem találtam, és elvesztettem a vélt valóságot is.
Már nem kerestem a tested.


És akkor megtaláltalak: tisztán, bennem.
Váratlan.
Megbizonyosodtam: te feltámadtál!
S veled együtt, benned
én is feltámadtam.


Azóta már látlak
folyók közt, völgyekben, hegyekben.
Azóta már látlak
Gecsemáné fái alatt, földben jelölt helyekben.
Azóta már látlak
újra a Golgotán, a keresztutad feledten.


Rólad akartam az igazságot,
De már veled látom a valóságot.


Köszönöm.

Pécs, 2021. Húsvét

Bemerítkezés

I.

Verset így még sosem kezdtem,
De: ma váratlanul bemerítkeztem.

Váratlan volt, igen,
és csendes, mély, megrendítő,
Testet-lelket, szárazt’ s vizet megzendítő.

II.

Hogy a Balaton – is – az ember része,
Sokszor mondjuk oly merészen.
S az, hogy nekem tényleg részem, 
A mai napon ráeszméltem.

III.

Az augusztusi forróságban, 
Koraesti napsugárban, 
Beúsztam e csodás tóba.
De nem csak úgy kicsit, úgy mutatóba…

Nem álltam meg rögtön a parthoz közel, 
Hol sekélyes a víz s ahol sekélyes tömeg ölel
Matraccal és pokróccal.
Mélyebbre vágytam, és bentebbre,
Hol szélcsend és éteri rend vár kedvemre.

S mikor „oda” megérkeztem, megéreztem, 
Mást nem kell tennem, csak lennem,
S végre nem volt semmi hang. 
Csak a Balaton vibrált köröttem és bennem.
Együtt lüktettem a tóban, a tóval,
Csak álltam benne a létvágytól elakadt szóval.

Napnyugta volt. Egy hajó vitorlája
vöröslő palásttá vált a távolban,
A türkíz víztükör is átváltozott,
S úgy font körbe, mint aranyszálak egy fátyolban.

Majd egyszer csak megérkeztek a napkeleti királyok:
A felettem szárnyaló balatoni sirályok.

Akkor még ebből semmit nem értettem,
Csak élveztem a pillanatot, míg minden előkészült érettem.

IV.

S én akkor vettem észre Őt.

Ott álltam – és áztam – Előtte.
Szinte csupaszon, mint egy ember.
Szemben a Nappal.
Szemben, de mégis egyben Vele, és 
Nem valamely pappal.

S lógott köztünk köldökzsinór,
melyet úgy neveznek aranykapu.
S ha megpróbáltam Őrá nézni,
Fénye olyan volt, mint a vaku.

Így alig láttam igazán, de éreztem
minden rezdülést, minden szikrát,
Mit a vízben bennem rakott, mint hal az ikrát.

És éreztem már lanyhuló erejét,
Ahogyan lassan a tanúhegyek mögé rejti delejét.
Élveztem, ahogy izzó koronát kap a Badacsony, a 
Csobánc.
S tudtam jól, mit Vele érzek,
Nem lesz múló románc.

V.

S láttam, tudtam, 
Enyhülő parazsa mellett, 
Egyre vastagabb aranykapuval köti össze 
Magát s szívemnél e romlandó mellet.

S felviláglott a vízben állva:
Hát ez lenne a határtalan, tiszta szeretet?
Hogy mikor már elnyeli a horizont,
Ő akkor is csak sugarával etet?

S bedugtam fejem a víz alá, 
Mert e gondolattól felhevültem.
Éreztem a sejtjeimben, hogy a vízzel
Eggyé váltam, elvegyültem.

S felbuktam a vízből zavarodottan, 
meglepődtem e látomástól:
„Hát én meg hol az Istenben voltam?”

Ott. Ő benne. Vagy Ő bennem. Vagy együtt a vízben.
Nem tudtam (azóta sem tudom) megmondani egyízben.

VI.

S elfáradva, vacsorára kiéhezve érkeztem én haza:
Két kék szem nézett rám és kérdezte: jót fürödtél Apa?

És a legmélyebb szeretettel, mit a Balatonból Tőle hoztam,
Megsimogattam kis haját, és csak ennyit mondtam:
„Nem fürdés volt az, hanem merítkezés, Kisapám!”

Nem Vajkként mentem a vízbe, de most lettem csak István igazán.

Balatonlelle, 2019. augusztus 10.

Petrarcai pillanat a partról

(Stílusgyakorlat egy elkapott képről)

Nézem félve a háborgó Balatont,
Türkiz karmai mardosnak az égbe.
Habjait hányja mérgesen a stégre,
És öléből milliónyi halat ont.

Figyelem a kitörő Badacsonyt,
Felhők közt vulkán lett újra a méhe,
A tavi pára jégként csapja veszélybe
A kéknyelűt és a finom bakatort.

Közben a vízen parázslik románca
A fenségesen fehér hattyúpárnak.
„Már-már giccses!” – ezen lamentálok.

Mihelyt elszakad a zivatar lánca,
És helyet ad az első napsugárnak,
Az élménytől több vagyok, továbbállok.

Balatonlelle, 2020. június 6.

Az elkapott kép, 2020. június 6.

Reményik Sándor: Béke

Valami furcsa összehangolódás,
Valami ritka rend –
Széthúzó erők erős egyensúlya,
Mély belső bizonyosság idebent –
Bizonyosság arról, hogy élni jó,
Szenvedni elkerülhetetlen,
Szeretni tisztán: megistenülés,
Meghalni szép –
S a Kifejezést meglelni mindezekhez,
Megtalálni a felséges Igét:
Az Igét mindezekhez:
A Béke ez.
Orkán ordíthat aztán odakünt,
Robbanhat ezer bomba: kárbament,
De kárt nem okozott.
Bent:
Csend.
A Béke itt kezdődik.
Bent:
Csend.
Isten hozott.