I.
Verset így még sosem kezdtem,
De: ma váratlanul bemerítkeztem.
Váratlan volt, igen,
és csendes, mély, megrendítő,
Testet-lelket, szárazt’ s vizet megzendítő.
II.
Hogy a Balaton – is – az ember része,
Sokszor mondjuk oly merészen.
S az, hogy nekem tényleg részem,
A mai napon ráeszméltem.
III.
Az augusztusi forróságban,
Koraesti napsugárban,
Beúsztam e csodás tóba.
De nem csak úgy kicsit, úgy mutatóba…
Nem álltam meg rögtön a parthoz közel,
Hol sekélyes a víz s ahol sekélyes tömeg ölel
Matraccal és pokróccal.
Mélyebbre vágytam, és bentebbre,
Hol szélcsend és éteri rend vár kedvemre.
S mikor „oda” megérkeztem, megéreztem,
Mást nem kell tennem, csak lennem,
S végre nem volt semmi hang.
Csak a Balaton vibrált köröttem és bennem.
Együtt lüktettem a tóban, a tóval,
Csak álltam benne a létvágytól elakadt szóval.
Napnyugta volt. Egy hajó vitorlája
vöröslő palásttá vált a távolban,
A türkíz víztükör is átváltozott,
S úgy font körbe, mint aranyszálak egy fátyolban.
Majd egyszer csak megérkeztek a napkeleti királyok:
A felettem szárnyaló balatoni sirályok.
Akkor még ebből semmit nem értettem,
Csak élveztem a pillanatot, míg minden előkészült érettem.
IV.
S én akkor vettem észre Őt.
Ott álltam – és áztam – Előtte.
Szinte csupaszon, mint egy ember.
Szemben a Nappal.
Szemben, de mégis egyben Vele, és
Nem valamely pappal.
S lógott köztünk köldökzsinór,
melyet úgy neveznek aranykapu.
S ha megpróbáltam Őrá nézni,
Fénye olyan volt, mint a vaku.
Így alig láttam igazán, de éreztem
minden rezdülést, minden szikrát,
Mit a vízben bennem rakott, mint hal az ikrát.
És éreztem már lanyhuló erejét,
Ahogyan lassan a tanúhegyek mögé rejti delejét.
Élveztem, ahogy izzó koronát kap a Badacsony, a
Csobánc.
S tudtam jól, mit Vele érzek,
Nem lesz múló románc.
V.
S láttam, tudtam,
Enyhülő parazsa mellett,
Egyre vastagabb aranykapuval köti össze
Magát s szívemnél e romlandó mellet.
S felviláglott a vízben állva:
Hát ez lenne a határtalan, tiszta szeretet?
Hogy mikor már elnyeli a horizont,
Ő akkor is csak sugarával etet?
S bedugtam fejem a víz alá,
Mert e gondolattól felhevültem.
Éreztem a sejtjeimben, hogy a vízzel
Eggyé váltam, elvegyültem.
S felbuktam a vízből zavarodottan,
meglepődtem e látomástól:
„Hát én meg hol az Istenben voltam?”
Ott. Ő benne. Vagy Ő bennem. Vagy együtt a vízben.
Nem tudtam (azóta sem tudom) megmondani egyízben.
VI.
S elfáradva, vacsorára kiéhezve érkeztem én haza:
Két kék szem nézett rám és kérdezte: jót fürödtél Apa?
És a legmélyebb szeretettel, mit a Balatonból Tőle hoztam,
Megsimogattam kis haját, és csak ennyit mondtam:
„Nem fürdés volt az, hanem merítkezés, Kisapám!”
Nem Vajkként mentem a vízbe, de most lettem csak István igazán.
Balatonlelle, 2019. augusztus 10.