Vesica Piscis

Tamás és Péter különösen nehezen viselte a csütörtök reggeli testnevelés órákat, mert János bácsi a hetedikes fiúosztályt keményen megdolgoztatta ilyenkor. A tanár a forrón gőzölgő kávét ütött-kopott, ezüstszínű csajkából töltögette pöttyös bögréjébe, közben pedig a gyakorlatokkal kapcsolatos ukázokat üvöltötte, a mezőkövesdi iskola tornaterme öblösen zengett rekedt hangjától. Elvtársak, húsz fekvő! – rikkantotta el két szürcsölés között vicceskedve, valójában régi reflexektől fűtve János bácsi, ettől még a vörös csillag helyén lógó feszület is beleremegett az előző nyáron újra katolikusnak felszentelt intézmény falán. A rossz minőségű zaccos lötty szúrós szaga zavarta az álmos tinédzsereket fekvőtámasz közben, de még ezekben a súlyos percekben sem mertek megmukkanni, okultak Tamás és Gergő példáján. Senki sem szerette volna ugyanis hátán vagy tomporán érezni az átforrósodott csajka alját, amely aztán hónapokra is képes volt vérvörös pecsétet hagyni a bűnösök testén. A két fiú esetében nem is a testnevelés órán végzett gyakorlatok szakszerűtlen kivitelezése szolgáltatott indokot a büntetésre, hanem az, hogy János bácsi rendszeresen dohányzáson kapta őket reggeli ima előtt.

Az igazi bagós Péter volt, a törékeny testalkatú, folyton merengő, csendes fiú már második éve hódolt e káros szenvedélynek. Tamás, aki atletikusabb, jobb képű volt társánál, csak baráti hűsége jeléül szívta vele a szülőktől lopott puhadobozos barna Sophianae-t, amitől persze mindketten hangosan krákogtak. A füstöt és a dohányzással járó váladék rituális kiköpését igazán felnőttes szokásnak, egyben kamasz lázadásuk legjellegzetesebb jelének értékelték.

János bácsi bögrés akciója után nevetve mutatták egymásnak a kör alakú, fájón lüktető égési sérüléseket, és ifjúkori barátságuk talán örökre megmaradó stigmájaként tekintettek rájuk. Az általános iskolai ballagást követően meg is ajándékozták egymást: Tamás öngyújtót adott Péternek, míg az izgága, a világra nyitott, gondolatait grafománként jegyző Tamás egy ezüstözött tollat kapott barátjától. Mindkét ajándékba bele volt vésve barátságuk jele: a csajka ejtette sebekre emlékeztető két, egymást szelő kör.  Péter katolikus középiskolában folytatta, Tamás pedig egy fővárosi világi gimnáziumba került kollégistaként, de a két fiú megesküdött, hogy ez nem befolyásolhatja kapcsolatukat, és életük végéig szoros barátságot ápolnak.

Tamás sokáig csendben ült és hezitált a dolgozószobájában, végül úgy határozott, elküldi a körlevelet Facebook-on az ismeretségébe tartozó minden papnak és plébánosnak, hogy piackutatást végezzen, és hogy validálni tudja az elmúlt hónapok kemény munkája, lemondásai, vitái, megtakarításai árán fejlesztett szoftverének létjogosultságát. Túl sok ilyen ismerőse valójában nem volt, javarészt vallási hivatást választó általános iskolai társaiból állt a lista. Ő a gimnáziumi, majd egyetemi éveiben finoman szólva sem hitéleti kérdésekkel foglalkozott, és az évek múltával a gyerekkorában sokszor mormolt imasorok, majd a hite is kifakult.

A levél kiküldése után, a képernyővédő módban elsötétülő monitor felületén pillantotta meg, hogy a multis évtizedek milyen kegyetlen nyomokat hagytak rajta. Az informatikai vezetők munkaköréhez tartozó folyamatos rendelkezésre állás, a napi 14-16 órás fizikai jelenléttel járó munkaidő, a stressz, az ebből fakadó családi konfliktusok mély barázdákat szántottak arcán. A helyzetet pedig csak rontotta, hogy az utóbbi időben a maradék időt, amit feleségével, Rékával és kisiskolás lányával, Julcsival lehetett (és kellett) volna tölteni, feláldozta új start-up ötlete érdekében.

Két kivételtől eltekintve mindenki válaszolt Tamás levelére. Alapvetően kedves, a régi közös emlékekre épülő üzenetek érkeztek, de valójában teljesen használhatatlan visszajelzéseknek bizonyultak üzletfejlesztési és validációs szempontból. Néhány nappal később Tamás a demokratikusnak tűnő, valójában költséghatékonyságot elősegítő open office légtér egyik Dunára néző asztalánál dolgozott, amikor ismeretlen szám hívta. Tamás unottan felvette.

Te vagy az Tomikám? Béci vagyok, a katolikus iskolából. Megkaptam a leveled. Jó most számodra beszélni? – Tamás gyorsan felugrott az asztaltól, majd befutott és bezárkózott a kistárgyalóba, ahol az egyik kolléga nemrég elfogyasztott, otthonról hozott rakott krumplijának erős szaga lengte be a teret.

Szia Béci! Köszönöm, hogy hívsz. Vagy mondjam azt, Béla atya? – próbálta megtalálni a jó hangot több, mint 30 év elteltével.

Ne bolondozz, Tomi. Igen, Isten szolgája lettem, de a régi társakkal nem ájtatoskodom. Az ötleted miatt szeretnék veled beszélni. Nem biztos, hogy jól értem az ötleted, amit be szeretnél mutatni. Ha van pár perced, fejtsd ki kérlek!  – mondta nyugodt hangon.

Tamás a zárt tárgyalóajtó ellenére is körülnézett, és a terem legtávolabbi pontjára sétált. Esélyt sem akart adni rá, hogy fény derüljön tervére, hogy végre kiugrik a hosszú ideje kiégettségét okozó mókuskerékből, és saját maga főnöke lesz egy start-up révén kiegyensúlyozott családi háttérrel.

Örömmel! – mondta a kezdő értékesítőkre jellemző izgalommal hangjában. – A GOD GPT egy mesterséges intelligenciára épülő szoftver, ami olcsó, kézenfekvő megoldást nyújt az egyház és az egyre jobban világiasodó társadalmi környezet problémáira. A szuperintelligencia révén az élet nagy kérdéseit a vallásban kereső érdeklődő egyszerűen bepötyögi, és arra olyan választ kap, amit egyetlen más ember sem tudna. A szoftver így az egyre öregedő – már megbocsáss, Béci! – egyházrendszert tudja tehermentesíteni, az érdeklődők és hívők életében erősebb jelenlétet képes biztosítani az egyház számára, és nagyobb hatékonysággal tud adományokat generálni a szervezetnek. A rendszer természetesen képes adományok és adófelajánlások kezelésére, bizonylatok kiállítására is…

Tamás, álljunk meg egy pillanatra! – szólalt meg Béla atya más hangszínnel a telefonban. Mondd, hiszel Te még Istenben?

Tamás érezte a hangulatváltozást, de igyekezett visszahozni az előbbi oldottságot.

Ha megengeded, ez legyen a következő beszélgetésünk témája. De a kislányom meg van ám keresztelve! – nevetett kényszeredetten.

Tamás, azt gondolom, hogy amit most bemutattál, színtiszta blaszfémia. Isten irgalmazzon neked, és ha készen állsz rá, várlak egy gyónásra! – sűrű csend következett, amely során lehetett hallani, ahogy a pap a rózsafüzért morzsolgatja.

Értem, és köszönöm a véleményed! Hidd el, nem állt szándékomban sem téged, sem az egyházat megsérteni. Még egy kérdést megengedsz? A levelemre csak egy valaki nem válaszolt…

Hmm, tudtam, hogy rá fogsz kérdezni! – vágott közbe Béci. Ő jól van. Talán a legelhivatottabb sorstársam lett, akit ismerek, jelenleg az Egri Főegyházmegye segédpüspöke. –  Tamás csendben hallgatta a híreket. Sokáig beszélt rólad a gimnáziumban és a szemináriumi évek alatt is, a többiekkel meg is osztotta egy-egy levelének tartalmát, amit neked küldött. Emlékszem, mindet megjelölte a kétkörös jeletekkel. Azt is tudom, hogy sosem kapott rá tőled választ, és egy idő után már nem beszélt rólad. Jó ember, kiváló pap és egyházi vezető. De azt nem ígérem, hogy kapsz választ tőle. Isten áldjon, Tamás! És kérlek fontold meg, hogy ezt az ötleted folytatod-e. Őszintén várlak egy confessiora. Isten veled!

Átgondolom, köszönöm! Isten veled! – mondta automatikusan Tamás.

 Tamás maga sem értette, de a telefonhívás hatására a következő napokban még nagyobb energiával és időráfordítással folytatta ötletének megvalósítását.

Érezte, egyre közeleg számára a megváltás pillanata.

Ez az időszak egybe esett a munkahelyén zajló elszámolórendszer átalakítással, így a családjára szó szerint egyetlen perce sem maradt. Rékával hetekkel ezelőtt megállapodtak abban, hogy Julcsi táncbemutatójára együtt mennek, azt követően együtt ünnepelnek otthon, de Tamás csak a naptárbejegyzés figyelmeztetése során realizálta, hogy biztosan nem tud elszabadulni a munkahelyéről az átállás miatt.

„Szívem, ne haragudj, de elúsztam. Nem érek oda az elejére, menj a helyszínre taxival.” – pötyögte be az SMS-t Rékának, aki erre már nem is válaszolt. Egy váratlan teljes rendszerleállás miatt Tamás végül egész este informatikai kármentési feladatokat irányított. Az ismeretlen számot először fel sem tudta venni. A második hívásra tudott headset-jével rányomni, és várta az újabb zónák, kábelek és kódok zuhatagát, amelyek megoldásra várnak.

Halló, Illés Tamással beszélek? – mondta egy idegenül csengő hang.

Igen, miben segíthetek? – válaszolta automatikusan Tamás, miközben tíz ujjal verte a klaviatúrát a munkahelyi krízis leküzdése érdekében.

Kárádi Norbert százados vagyok, a Budapesti Rendőr-főkapitányságtól. Sajnos rossz híreket kell közöljek Önnel. – Tamás abbahagyta a gépelést, nyelt egy nagyot, és hátradőlt.

A családja súlyos autóbalesetet szenvedett egy taxiban, amiben utaztak. Egy szabálytalanul kanyarodó kisbusz csapódott a gépjárműbe. A feleségét és a taxi sofőrjét sajnos nem tudták megmenteni, a helyszínen életüket vesztették. – Tamás teste elkezdett lángolni, csak foltokban látott. A kislánya, Júlia állapota kritikus, most viszi a rohamkocsi a Heim Pál Kórházba. Fogadja őszinte ré….. Tamás ekkor már nem hallott tisztán, úgy érezte, álmodik, és robotikus mozgással kezdte összeszedni holmiját, hogy elinduljon a kórház felé.

Julcsi négy napja volt kómában, amikor Tamás először hazament az üres házba lepihenni és átöltözni. A rózsaszín lufikkal díszített, modern tejüveg bejárati ajtón belépve vette észre, hogy az étkezőasztalon elhelyezett, táncbemutató ünneplésére szánt ajándékok bontatlanul várták a boldogan hazaérkező családot. A plüss cicák között csücsülő, csillagszórással díszített csokoládés macaronok rétegei megolvadtak és elkezdtek szétcsúszni. Éppen úgy és éppen akkor, mint Tamás élete.

Tamás öntött egy pohár viszkit, és rezignáltan felment a lépcsőn a dolgozószobájába. Most vette észre, hogy a számítógépet bekapcsolva hagyta. Úgy érezte, a százados telefonhívása óta atomjaira esett az idő is, már nem tudott visszaemlékezni arra, hogy hány napja járt itthon, kivel beszélt, és hogy mely események milyen időrendben történtek meg, ha egyáltalán megtörténtek. A monitorra tekintve a GOD GPT legutóbbi, béta verziójának kezdőoldala várta. 

Miben segíthetek? – tette fel a kérdést a mesterséges intelligencia.

–Hát legyen… – gondolta Tamás, és elkezdett gépelni. Üveges tekintettel, egyetlen ujjal írta be szavait, mint aki életében először használ számítógépet.

–Elvesztettem a feleségem, és kómában van a kislányom egy olyan autóbaleset miatt, ami a figyelmességemmel elkerülhető lett volna. Adj jelet, adj magyarázatot, miért lehet ez??? Meggyógyul a lányom??? Szenvedett a feleségem a halála előtti pillanatokban??? Megbirkózom valaha ezzel a kínnal??? – Tamás megnyomta az ENTER gombot, miközben hangosan vonyított a szívét facsaró fájdalomtól.

A program ezt válaszolta:

„Köszönöm kérdéseidet, melyek igazán szívhez szólók.

-Az ORFK adatai szerint az elmúlt 10 évben évi 15 és 49 fő között változott a Budapesten balesetben elhunytak száma, évente átlagosan 30 fő. Az adatok szerint egy budapesti lakos 0,001753% eséllyel hal meg autóbalesetben.  Ez rendkívül alacsony valószínűség, ugyanakkor előfordulhat. Ha a baleset helyszínét és időpontját megadod, szívesen megvizsgálom a kapcsolódó hírek, cikkek alapján az áldozatok halálának okát.

-A kómából való felépülés számos tényezőtől függ. Rövid távú kóma (1-2 hét) esetén a felébredés valószínűsége 50-60% is lehet. Hosszú távú kóma (több, mint 1 hónap) esetén a felébredés valószínűsége szignifikánsan lecsökken, 10% körüli esélyre. 1 évnél további időtartamú kóma esetén vegetatív állapotról beszélhetünk, a felébredés valószínűsége 1% alá csökken. Ha további részletek vagy konkrétumok érdekelnek a témában, kérlek, töltsd fel a kapcsolódó orvosi dokumentációt, és szívesen megvizsgálom neked.

-A halál előtti szenvedés ténye, hossza, valószínűsége számos tényezőtől függ. Kérlek, add meg a konkrét részleteket, hogy válaszolni tudjak neked.

-Igen, meg tudsz birkózni a gyásszal, de a gyásszal kapcsolatos kín rendkívül nehéz és fájdalmas. A gyász és a fájdalom egy természetes érzelmi folyamat, amely mindenki számára egyedi.

Ha úgy érzed, túl nagy a teher, kérj segítséget! Egy barát, családtag vagy szakember mindig ott lehet, hogy segítsen.

Ha bármiben tudok még segíteni, nyugodtan írj.

A GOD GPT hibázhat. Fontold meg a fontos információk ellenőrzését.”

Tamás a válasz láttán nem hitt a szemének. Felpattant, a viszkis poharat belevágta a monitorba, és János bácsi szellemét idéző, fájdalmas ordításba kezdett.

–Tényleg ennyit tudsz, ennyi munkám és ennyi energiabefektetésem után, te rakás szar? Ezért fejlesztettelek? Mire vagy te képes egyáltalán? A kurva anyját a mesterséges intelligenciának! A kurva anyját a technológiának! – Tamás még talált maradék könnyeket és valamennyi plusz erőt sejtjeinek mélyén, mert zokogva ripityára törte a helyiség teljes berendezését, majd vérző ököllel, kimerülten elaludt a számítógép, az általa kifejlesztett szoftver, a dolgozószoba és élete romjain.

Reggel élő szellemként közlekedett a lakásban, készülődött a kórházba, hogy Julcsi mellett legyen minél többet, illetve a balesettel és a temetéssel kapcsolatos közigazgatási ügyeket intézte, amikor csengettek. Tamás kávésbögrével a kezében, a száradt vérrel az öklén, a tegnapi alsónadrágjában nyitott ajtót, amely előtt ismeretlen alak állt ismerős vonásokkal.

–Itt azért jobbnak tűnik a kávé, mint János bácsi csajkájában. Bejöhetek? – Péter ezzel be is lépett a házba bíborvörös gombokkal és szegéllyel díszített fekete reverendájában. Madárcsontú teste, erős vonásai a ráncok mögött jóleső nosztalgiát ébresztettek a házigazdában. Tamásnak arra sem volt ideje, hogy megkérdezze, honnan tudta a címet, de az elmúlt napok eseményei ki is ölték belőle a valaha élete esszenciáját adó gyermeki érdeklődés maradványait.

–Tamás, látom, keresed a szavakat, de nem kell most megtalálnod. Hidd el, éppen elég liturgia és ceremónia van az életemben, hogy ettől most eltekinthessünk. Olvastam a leveled a fejlesztésedről. De, ami mindennél fontosabb, tudok a tragikus hírekről a családodban. Isten adjon erőt neked, osztozom a fájdalmadban, testvér.

Tamás lerogyott gyerekkori barátja, vagy a segédpüspök (maga sem tudta melyik minőség) lába elé, összekulcsolta körülöttük karjait és zokogni kezdett.

–Ugyan, állj fel, kérlek! – és gondoskodón megsimogatta Tamás fejét.

–Csinálj egy csésze forró kávét, és elmondom amiért jöttem. – Tamás szót fogadott. Amíg a kapszulás kávé lefolyt, Péter halkan, nyugodtan beszélt. – Ma még nem fogadod el barátom, ami veletek történt, és úgy érzed, minden széthullott. Megértem. De akkor is van valami, ami sosem hagy el. A nehéz pillanatokban nem mindig látjuk, néha dühösek vagyunk rá, pedig mindig ott van ám, csak csendesen és türelmesen vár: a hit. A hit olyan, mint a hajnal. Nem jön el, amíg éjszakai sötétség van, de a legsötétebb órában egyszer csak megérkezik, és minden világossá válik. Kiváncsiságunk, sőt olykor gőgünk hajt és néha azt gondoljuk, hogy a válaszokat nekünk kell kitalálnunk, megalkotnunk – akár ilyen GOD GPT nevű programok segítségével. De talán a legfontosabb, amit most tehetünk, és amit most te is tehetsz, hogy elengeded a kérdéseket, és bízol azokban az orvosokban, ápolókban, akik segítenek Julcsinak, és bízol abban, hogy amit ma még nem értesz, holnap talán világos lesz. Ez az igazi hit: legyőzve a félelmet lépni az ismeretlen sötétségbe, mert tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül.

–De hogy higgyek, Péter?

–Emlékszel a pillanatra, amikor megkaptad a hírt?

–Nagyon halványan…

–És amikor beléptél a kórházban a lányod ágyához?

–Minimálisan, de emlékfoszlányaim vannak.

– Emlékszel, mit tettél, amikor ott ültél az ágy mellett? Biztos vagyok abban, hogy nem a programodért nyúltál, nem kérdéseket tettél fel.

–Azt hiszem, összekulcsoltam a kezem, és Julcsi karjára borultam.

–Látod, a szíved már tudta, mit kell tennie, mielőtt az agyad megérthette volna. Újra megérezted belül, hogy van valaki nagyobb nálunk, akit hívnod kellett. Ez az ima, Tamás. Néha nem szavakból és programozott válaszokból áll, csak abból a mély, tiszta vágyból, hogy valakihez szólhassunk.

–Igen, azt hiszem igazad van. Imádkoztam.

–Tudod, az élet legmélyebb, gyásszal teli, de akár legmagasabb, örömmel teli pillanataiban az agy teljes mértékben elveszíti az irányítását a szív felett. Sok olyan kérdés van benned, amire én sem tudok válaszolni – de a programod sem. De Isten nem is azt várja tőlem, hogy minden kérdésre tudjam a választ. Ő csak azt kéri, hogy legyek ott, ha egy embertársamnak szüksége van rá. Hogy adjam tovább azt, amit ő adott nekem: irgalmas szavakat, érintést és vigaszt. Néha ennyi is elég, hogy valaki azt érezze, nincs egyedül a hajnal előtti, sötét órákban. Gyere ide, barátom. – ezzel megölelte, és megsimogatta újra a fejét. – Hiszem, hogy a feleségedre rátalált az örök világosság, és már boldog. És imádkozom azért, hogy Julcsi idővel újra veled lehessen.

–Köszönöm, Péter! – szipogott Tamás barátja, a segédpüspök karjaiban. Percekig így álltak összeölelkezve, csendben.

–És most engedj meg egy önző kérést. Mutasd meg kérlek, hol lehet ebben a szép házban dohányozni.

Tamás kikísérte Pétert az emeleti teraszra. A teraszra kilépve a segédpüspök elővette ezüst dohánytárcáját, kivett belőle egy cigarettát, és rutinosan megütögette a tárcán díszesre veretett feszület négy szárán. Majd elővette kissé kopott, ezüstözött öngyújtóját, rajta a két egymást szelő körrel. Tamás sok idő után egy szolid mosollyal reagált a nosztalgikus látványra.

–Sok kérdeznivalónk lenne egymástól, de azt is tudom, hogy most Julcsi mellett van a helyed. Siess hozzá. Egy utolsó kérésem van feléd. Emlékszem, hogy mennyit szerettél írni. Kérlek, írj újra. Bármiről. Ahogy mondtam, hagyd egy kicsit a technológiát, ne klaviatúrán írj, hanem fogj egy füzetet és egy tollat. Gyógyít.

–Rendben, ígérem.

–Isten veled, barátom. Imádkozni fogok értetek.

–Köszönöm! Isten veled, Püspök úr!

–Ne ájtatoskodj! Neked mindig Péter. – mosolygott, szótlanul húzott egy keresztet Tamás homlokán, megpaskolta az arcát, majd elindult sofőrös szolgálati autójához, hogy elinduljon hivatalába.

Péter stukkókkal, intarziás bútorokkal, arany rojtos bársony függönyökkel és márvány kandallóval díszített, neobarokk dolgozószobájában az íróasztalánál ül, és cigarettáját szívva éppen a püspöki hivatalának 30. jubileumi ünneplésére emlékező gratuláló leveleket tartogatja remegő kezében, amikor a hatalmas ajtó alkarnyi arany kilincse lenyílt. Titkára dugja be fejét, és jelzi, hogy látogató érkezett. A titkár a hierarchikus viszonyok keretein belül igyekszik rosszalló pillantást is vetni Péter gyilkos szenvedélyére, aki egy másodpercre újra János bácsi fagyos tekintetét érzi magán. A püspök – az iskolai lebukások pillanataihoz hasonlóan – hidegvérrel, lassú mozdulattal beleszív még egy utolsót a cigarettába, és elnyomja a csikket az aranyozott szegélyű, porcelán hamutartóban. Bólint, hogy érkezhet a vendég.

Egyetemista korú lány lép be a terembe. A vékony, magas, szőkésbarna hajú lány fekete ruhában, alacsony sarkú fekete bőrcipőben érkezik. A hat méter hosszú, bibliai jelenetekkel díszített vastag perzsaszőnyegbe süppedve lépked a dolgozóasztal felé, így sarkának ütemes kopogása nem zavarja fel a súlyos falakon lógó festményekről visszatekintő bibliai szentek és hivatali elődök álmát.

– Dícsértessék, Excellenciás Püspök Úr!

– Mindörökké! Minek köszönhetem látogatását, kisasszony?

A lány hóna alatt nagy, vastag bőrmappát cipel, amit minden akarata ellenére pátosz nélkül, kissé esetlen módon tud csak lehelyezni a püspök elé. A bőrmappából legalább 250 gépelt oldalnyi terjedelmű kéziratot vesz elő.

A kéziratra a következő cím van írva: VESICA PISCIS. Írta Illés Tamás.

Péter nyelt egy nagyot, és párás szemekkel előrehajolt.

– Illés-Tóth Napsugár vagyok. Ez a kézirat a nagypapám műve. Tomi papa tegnap hajnalban csendben, békében örökre elaludt. Mellette, az ágyban a néhai Réka mama fényképe, és egy nehezen olvasható, kézzel írt levél volt, amiben többek között azt kérte, hogy mielőbb hozzam el Excellenciádnak ezt a bőrmappát, mert ahogy ismeri, Excellenciád úgyis ott teremne a ház előtt még azelőtt, hogy én elindulok ide a Püspöki Palotába. Azt is üzente a levélben, hogy ne aggódjon az utolsó kenete miatt, mert azt harmincöt éve feladta már azon a sorsfordító reggelen.

A püspök nem bírja visszafogni magát, és sírni kezd. Napsugár az elkövetkező csenddel teli percek súlyát megérezve folytatja, amíg Péter kifújja az orrát, és püspöki auráját visszanyeri.

– Tomi papának boldog élete volt, pedig Anyától tudom, hogy nem volt könnyű az élete. Talán Excellenciád is ismeri azt az applikációt, a Papválaszt, ami a felhasználók feltett kérdései alapján javasol papot, aki segíthet, hogy megtalálhassák a választ és hitüket. Ezt ugye Tomi papa fejlesztette, és miután kész lett vele, majd sikeres lett az applikáció, már csak a családnak és a kéziratnak szentelte az életét.

Péter magához húzta a kéziratot, és kinyitotta a bevezető oldalon.

„Kedves Olvasó!

Jelen írás életem, elvesztett hitem, és megtalált bizonyosságom, megtérésem története. Bizonyos értelemben halálom és feltámadásom leírása. A cím, Vesica Piscis, latin jelentésű szó, halhólyagot jelent, amely két egymást metsző kört tartalmaz. Szakrális geometriai jelentősége igazán sokszínű, az élet forrását, az ellentétek találkozását, harmóniáját, és nem utolsósorban Krisztust is ábrázolták vele a korai kereszténység korában. A két kör közül bármelyik lehet bármilyen méretű, tarthat bárhová, a körök legszélső pontjai közötti távolság lehet bármekkora, azok két meghatározott ponton mindig össze fognak érni. A két pont által meghatározott közös metszet tartalmazza a két kör különálló vagy közös tulajdonságainak esszenciáját, az élet szubsztanciáját. Hitem szerint, ha megtaláljuk ezt a metszetet, megtaláljuk a feltétlen boldogságot és Istent is.

Az írást Péternek, a másik körnek ajánlom.”

– Még valami – szól Napsugár halkan, tapintatosan megzavarva a püspököt az olvasásban – Tomi papa elküldte ezt is Excellenciádnak. – és előveszi azt a bizonyos, már 70 éves gravírozott ezüsttollat. – Egész életében ezzel láttam írni.

Érzelmes búcsút követően Péter kulcsra zárja a terem ajtaját, és kitárja az intarziával díszített szárnyas dupla ablakokat. A kora tavaszi reggel még csípős, de a palota kertjéből beömlő bódító virágillat feledtetni tudja a vártnál alacsonyabb hőmérsékletet. Visszaül az asztalhoz és maga elé helyezi kedvenc Viktória-mintás herendi kávéscsészéjét. Az íróasztal oldalán álló, pár éve megszerzett ikonikus csajkából tölt egy adag forró kávét, majd a titkos diákcsíny pillanatait visszahívva ezüst gravírozott öngyújtójával cigarettára gyújt, és a barátja tollát másik kezében forgatva olvasni kezdi a kéziratot.

Már tudja, hogy a kiadandó könyv posztumusz ősbemutatóját az első metszéspont helyén, a mezőkövesdi katolikus iskola tornatermében fogja szervezni.

DEUSEXMACHINA

I.

Pontosan hat óra negyvenegy perckor, a napfelkelte időpontjában szólalt meg a vekker Ábrándossy Mór terézvárosi garzonjának hálószobájában. A lakás ura kedvetlenül, szárnya szegetten ébredt vörös bársonypárnákkal teli baldachinos ágyában. Felkelt, és egy hangos ásítással kísérve csupasz, tökéletesen kidolgozott felsőtestére fekete selyemköntöst húzott, így tántorgott ki a fürdőszobába. Hosszan tartó, de mindvégig áhítattal végzett reggeli tisztálkodási rituáléjának utolsó felvonásaként befésülte fülközépig érő aranyszőke tincseit, felhúzta pezsgőszínű selyem „nappali köntösét”, és kisétált apró konyhájába, hogy elkészítse napindító ambróziateáját. A reggeli nedűt kortyolgatva bekapcsolta a televízót, komótosan váltogatott a csatornák között, míg egy hírműsor szalagcímén megakadt a szeme: „…Magyarországon soha nem látott szinten tombol a társkereső applikációk divatja, melyek az örök szerelem helyett az olcsó és gyors testi kielégülést ígérik…”

Ettől a hírtől elöntötte a düh, kikapcsolta a készüléket, majd hanyatt dobta magát a Szív utca felé néző ablak alatti mentazöld neobarokk rekamién. Szikrázóan kék tekintetét az ablakon túlra szegezte, és a szomszédos szecessziós bérpalota homlokzatának letört domborműveit, a falakat valaha borító csempék helyét, az épület erkélyeinek elkorhadt korlátjait és széttört márványburkolatát nézte szomorúan. Egy letűnt kor apró hírnökeit látta, melyekkel sorsközösséget érzett. Ettől ismét úrrá lett rajta a feleslegesség kínzó érzése, és hogy ez is csak egy lesz a sok dologtalanul töltött nap közül. Hiába volt korán reggel, máris pohárhoz nyúlt: kitöltötte magának az első erjedt nektárt szárított vadnarancs-karikával. Majd visszalépett az ablakhoz, és a novemberi köddel fenyegető rétegfelhők gomolygó hadát kezdte szemlélni, mert az időjárási és csillagászati jelenségek örökérvényűsége mindig megnyugtatta.

Ekkor a másik szomszéd bérház tűzfalán megpillantotta az állami támogatással induló, tizenöt hónapos informatikus képzés heves őszi esőktől mállott plakátját. Talán a gyorsan lehúzott alkohol hatására, egy ördögi terv jutott eszébe. Azonnal jelentkezett a kurzusra, és hosszú idő után újra felszabadultnak érezte magát, arcára is visszatértek az aranykorában jól dokumentált vonások. Bizakodó tekintettel nézett a bejárati ajtó fogasa felé.

II.

Pontosan hat óra ötvenkettő perckor, a február 14-i napfelkelte időpontjában szólal meg a vekker Ábrándossy Mór terézvárosi garzonjának hálószobájában. A lakás ura boldogan ébred baldachinos ágyában és szárnyait szélesre feszítve kel fel. Az utóbbi hónapok során végzett intenzív informatika tanulás és a napi tizennégy órán keresztül történő ülés a számítógép előtt azonban látványos nyomokat hagyott a testén. Bőre sápadt és cserzett, aranykorából ismert vonásait, hajfürtjeit, atletikus alkatát elvesztette, a negyvennyolc kilogrammos súlygyarapodásnak köszönhetően inkább egy barokk amorettre vagy puttóra hasonlít.

Azonban semmi nem tudja kedvét szegni a nagy napon. Csapzottan, fürdés és reggeli nélkül veti magát a televízió távirányítójára, és egy hírműsor szalagcímén akad meg a szeme: „…több milliárd dollárosra becsülhető az éppen Valentin-napra időzített, a világ összes társkereső applikációját összehangoltan ért, a szektor teljes összeomlását eredményező hekkertámadáshoz köthető kár…”

Mór elégedetten végigsimít kopasz fején, majd leemeli a bejárati ajtó fogasán lógó, sűrű porréteg által elfedett szarvasbőr tegezét és íját, melynek idegét néhányszor megfeszíti, az érzésbe bele is borzong. Agárfa szekrényéből előkotorja a huszonötösével csomagolt aranyozott nyílvesszőket, és az első adagból tizenhármat behelyez a tegezbe. A kihagyott tucatnyi nyílra felfűz egy-egy papírcetlit, kitárja az ablakot, és a mentazöld rekamiéra térdelve véletlenszerű irányokban kilövi azokat a városba. Ezután kimászik a párkányra, széttárja szárnyait és nagy mosollyal elrugaszkodik, hogy munkához lásson.

A papírcetlikre a következő van írva: „Visszatértem. Á.MÓR”.

József Attila: Eszmélet

1

Földtõl eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegõben semmi pára,
a csilló könnyûség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölõdzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az õrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szõtt a mult szövõszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gõzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esõt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belõled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért õrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szõke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledõlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedezõ szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

1933-1934 tele

Szilveszteri gondolatok

A homo sapiens az egyetlen olyan faj a világon,
amely a bolygója Nap körüli pályájának egy önkényesen kiválasztott pontjára érve úgy dönt, hogy értékeli egy teljes Föld-kör során tapasztalt élményeit, és mintha
lenne jelentősége a valóságban, hátratekint meg előre tervez.

Pedig a szibériai hótakaró alatt pihegő növénymagok, vagy a szavannákon játszó oroszlánkölykök minden nap ugyanúgy léteznek egyik napkeltétől másik naplementéig, nem tudomásul véve a végtelen idő lankadatlan folyását, és az évszakok ciklikus váltakozását.

Na de mi, emberek meg akarjuk hódítani az időt is,
csillagok vizsgálatával, atomórákkal, és kvantumfizikával.
Heteket szabunk meg, másodperceket, 45 perces tanórákat, szezonális bérleteket, és születésnapokat, hogy tudjunk hova támaszkodni ebben az érthetetlenül nagy, komplex világban.

Nekünk nem elég a napéjegyenlőség és a holdciklusok, mint referenciapontok, mert mi vágjuk a centit a PIREX-ben vásárolt naptárakban bekarikázott 31-es szám alapján, majd a végtelen időből lenyisszantunk egy-egy darabot minden „december” végén, és egy négyjegyű számot viselő címkés befőttes üvegbe rakva vizsgálgatjuk a terméket benne.

A lenyisszantott és befőttes üvegbe helyezett időt megvizslatva aztán minden örömöt, minden bánatot, valamennyi gyászt és fájdalmat, aztán valamennyi diadalittas, szerelmes és áldottnak érzett pillanatot patikamérlegre helyezünk, az üveget az eredmény függvényében pedig eltesszük a pincébe vagy kirakjuk a nappaliban, a polcra a könyvek elé.

Hogy ez hülyeség-e? A pihegő növénymagok és a szavannákon játszó oroszlánkölykök biztos nagyot röhögnének, ha tudnának, és ha egyáltalán érdekelnék őket egy magáról sokat képzelő faj szokásai, vagy ha el tudnák (és el akarnák) olvasni a pezsgőpukkanások alatt hangtalanul, hangosan vagy írásban tett újévi összes fogadalom jegyzékét.

De mégsem vehetik el az embertől a változtatás szabadságát,
amit ezen az önkényesen kijelölt évfordulón is gyakorolhat:
hogy kapaszkodhat vagy elengedhet. Hogy elkezdhet vagy abbahagyhat. Hogy fogyhat. Hogy szerezhet és szerethet.

Mert a homo sapiens az egyetlen olyan faj a világon, amelyben
mindig motoszkál még valami, ami hajtja egy boldogabb, szebb élet felé.

Valami, ami szilveszterkor még erősebb:

a remény.


Budapest, 2021. december 31.

Hazatérés rögös úton

….

– Parancsoljon, egy zacskó cukor…. Hogy mennyibe? Óh, semennyibe, kedves egészségére!

Hogyhogy? Nézze, kétdiplomás, nemzetközi sikereket maga mögött tudó, jó vagyoni helyzetű magyar férfi vagyok a negyvenhez közelítve. Most pedig nem is olyan régi álmomat valósítom meg: Duna-kavicsot osztogatok a Margitszigeten.

Hogy ez nem világos? Nos, ha tényleg érdekli, míg elmajszolja azt a zacskó cukrot, elmesélek egy vérbeli Y-generációs történetet.

A rendszerváltozás előestéjén születtem Budapesten. Körúti gyerekként, a poros flaszteren éltem első évtizedeimet, amiket a Somogy megyében élő nagyszüleim Kádár-kockája mögötti színes-ízes kerti élmények – azok a telt idomú, szaftos őszibarackok, a roppanós, zöld gyöngyökkel teli borsóhüvelyek és lédús paradicsomok a frissen szelt kenyér ízével elvegyülve még mindig visszaderengnek a számban – és néhány kellemes emlékű, fokhagymás lángos- ízű, indokolatlan hajnali vonatfütty-hangú, majd idősebb koromban egyre kínosabb balatoni nyaralások törtek meg.

Emlékeim szerint az iskolában a legnagyobb dilemmát az okozta, hogy hogyan tudom megúszni a tanévnyitókat és a tanévzárókat az unalomig ismert forgatókönyvvel…Egyébként is, van-e még egy olyan nép – gondoltam – aminek két lejátszani való himnusza van, ezzel is kínozva az ájulás küszöbén álló diáksereget? Amikor mégsem úsztam meg ezeket a kötelező eseményeket, a szöveget tátogva, de sosem énekelve, és főleg nem végiggondolva adtam elő.

Útkereső korszakom egybeesett az ország posztszocialista útkereső korszakával, emlékszik ugye? PostaBank, Suzuki reklám, 4FClub. Már tizenévesen úgy éreztem, hogy a szüleim ugyanazt várják el tőlem, ahogy a környezetemben látható emberek – és ahogy később a korrajzokból kiderült, az egész nép – az újonnan felszabadult országtól, a szinte napra pontosan velem egyidős ún. magyar demokráciától: nyugati vágyakat dédelgettek keleti lehetőségekkel.

A Közgázra jártam, amely – erre az időszakra oly jellemző módon – bár ekkorra a Corvinus Egyetem nevet viselte, az aulájában a tanulmányaim során elsajátított valamennyi elméletet tűzzel-vassal ellenző Marx Károly szobrát őrizte. A diplomát fröccsmámorban és aktív szexuális kalandgyűjtésben gazdag öt év alatt szereztem meg. Első generációs értelmiségiként újabb lehetőségek, egyúttal újabb terhek jelentek meg az életemben.

Mire a frissen pecsételt egyetemi papírommal berúghattam volna a karrierem, Magyarországot is elérte a gazdasági világválság, így jobb híján elvégeztem még egy mesterszakot, és egy multinál kezdtem dolgozni gyakornokként. Nagyképűségemet gyorsan letörte, de motiváltságomat annál jobban tüzelte a nagyvállalati világ hierarchiája. Szépen haladtam is előre a ranglétrán, de egyre nehezebben tudtam kezelni az életem helyszínei közötti disszonanciát. Az irodában, nemzetközi környezetben, többnyire angolul zajló small talk-ok és komoly tárgyalások váltották egymást, jól öltözött, mindenre elszánt biorobottokként hajtottuk a GDP-t és a külföldi főnökeinknek jutó bónuszokat a kollégáimmal. Az épületből a neobarokk stukkók között kilépve azonban mindig megütött a magyar valóság, amiben egyébként felnőttem: a száradó, de a bűz terjedéséhez éppen megfelelő állagú kutyaürülékek szinte ritmikus megjelenését a betonon, a százforintos boltok előtt eldobált rakétás üvegek és csikkek elmaradhatatlan tömkelegét, és így tovább. Egyedül a Margitszigeten ejtett sétáim nyugtattak meg annyira, hogy a munka okozta stressz és a harminc körüli korosztály dilemmái miatt kalapáló szívem újra megtalálja egészséges ütemét.

Úgy éreztem, hogy Pestet kinőttem, szinte fullasztott. Úgy döntöttem, a cégen belüli külföldi lehetőséggel élve szerencsét próbálok, és megtalálom a nekem megfelelő otthont a világban, ahol az emberek élethez és egymáshoz való hozzáállása különbözik az eddig tapasztaltaktól. Ott kerestem az otthonom helyszínét és az életem célját, ahová éppen a kaland és a munka sodort a világban. Éltem ezért Londonban, Pekingben, végül New Yorkban (ahol a kutya- mellett irdatlan mennyiségű patkányürülékkel is találkoztam az elit belvárosban), de ezek a városok a terveimmel ellentétben végül csak állomások lettek. Eközben tudat alatt, racionális emberként is kerestem és figyeltem egy rejtett jelet, ami elvihet végső otthonomhoz.

Pár év alatt itthoni szemmel nézve igazán sikeres, nagyvilági életet élő ember, igazi „new yorker” lettem. Ám ezekben az években egyre többször szúrt is a szívem, idővel ezért elmentem egy kardiológushoz a Central Park (amelynek közepén volt egy pontosan olyan fa, mint amelyik a Gellért-hegyi csúszdák lábánál állt, ezért ott sűrűn üldögéltem egy szendviccsel és elmaradhatatlan kávémmal) mellett. A vizsgálat során aztán megláttam a manhattan-i szmogtól elkorcsosult napkorong által megvilágított röntgenképemet: a pitvarok és kamrák között áramló tüdőeremet, amelynek látványából laikusként semmilyen következtetést nem tudtam levonni, de a kontúrját rögtön felismertem – a Római-parttól Kopaszi-gátig tekergő Dunát.

Utána viszont észrevettem a lényeget: e „Duna” egy szakaszán hosszúkás, középen kövérebb sötét foltot. Egy halálos rögöt, amely megszólalásig hasonlított…a Margitszigetre. A felvételt megkaptam digitalizált formában, és kinagyítottam, hátha a sokkhatás miatt képzelődtem, de a racionális énemet felülírta az ébredező intuitív…

És megértettem, hogy ezt a jelet vártam.

Minden orvosi javaslat ellenére – amely azonnali beavatkozást érzett szükségesnek – összepakoltam, kiléptem a vállalattól, és elindultam…nem, nem is el-, hanem visszaindultam a célhoz: azonnal, mondhatnám, rögvest hazatértem Magyarországra.

És hogy látok-e kutyaürüléket még itt a pesti utcákon? Hogyne! Hogy látok-e még eldobott cigarettacsutkákat? Természetesen. De most már észreveszem a magyar hétköznapok apró szépségeit is, képes vagyok őszinte szeretettel gondolni erre a városra, erre az országra: az otthonomra, ami – utólag bevallva – végső soron nagyon hiányzott az életemből.

Mióta hazaértem, minden nap kisétáltam a Margitszigetre, és kedvenc fám alatt, mély levegőkkel és egy hirtelen jött fogadalommal igyekeztem elősegíteni, hogy szívemben a fránya „mini- Margitsziget” rög valahogy eltűnjön, és önkéntes röghöz kötésem Magyarországhoz boldogan végződjön.

Nemrég – a kardiológiai vizsgálatomra igyekezve – egy iskola mellett sétáltam el, ahol éppen évzárót tartottak. Azonnal elfogott az a nosztalgiával kevert szánakozó együttérzés a kisdiákok irányába. A kőbe vésett forgatókönyv alapján a vége felé tarthatott a program a fátyolos szemű nebulókkal – akik testben a műszálas ing alatt verejtékükben, de lélekben már rég a barátaikkal pancsoltak –, mert a Szózat utolsó dallamai zengtek:

„Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell!”

Életemben először, abban a pillanatban értettem csak meg ezt a szöveget, amit gyerekkorom óta mindig egykedvűen mantráztam. Elsírtam magam boldogságomban, és olyan felszabadító érzés fogott el, hogy hirtelen egy óriásit dobbant a szívem, majd visszatért a rendes működésre. Emiatt, az áhitatos pillanatból feleszmélve gyorsabban is szedtem a lábam az orvoshoz.

A kardiológiai rendelőben, a vizsgálatot követően a doktornő csodát emlegetett. A rög váratlanul, minden előjel nélkül felszívódott. (A doktornő viszont minden előjel nélkül nem szívódott fel az életemből, azóta is randevúzunk.)

A fogadalmamat pedig betartottam: a „mini-Margitsziget rög” eltűnt, ezért a Margitszigeten Duna-kavicsot, vagyis rögös cukrot osztogatok papírzacskóból a kedvenc fámnál, és szimpatikus emberekkel beszélgetek a világról, mint amilyen Ön is. Közben szemlélődöm, élvezem, hogy élek, és figyelem a következő jelet, ami majd megmutatja, mi az, amiben boldogan, egészségesen kiteljesedem.

Ez hát az én történetem: szó szerint haza húzott a szívem, és ha „rögös” úton is, de hazaértem, így élek már örök budapestiként, magyarként, boldogan.

Nos, hogy ízlett a rögös cukor?

Egy egyszerű ember feltámadása

Láttam, ahogy
átszúrt oldaladból vér pezseg.
Láttam, ahogy
izmod még utoljára megremeg.
Láttam, ahogy
levették a keresztről testedet.
Megbizonyosodtam: meghaltál.


Láttam, ahogy
sírodnál a zárókő kavicsként elterült.
Láttam, ahogy
véres gyolcsod üresen megkerült.
Láttam, ahogy
sok követőd imádkozva földre ült.
Megbizonyosodtam, nem vagy ott, és kételkedtem a valóságban.


Kerestem tested,
újra a Golgotán, a vértől ázott kereszten.
Kerestem tested,
Gecsemáné fái alatt, földben jelölt helyekben.
Kerestem tested,
folyók közt, völgyekben, hegyekben.
De nem találtam, és elvesztettem a vélt valóságot is.
Már nem kerestem a tested.


És akkor megtaláltalak: tisztán, bennem.
Váratlan.
Megbizonyosodtam: te feltámadtál!
S veled együtt, benned
én is feltámadtam.


Azóta már látlak
folyók közt, völgyekben, hegyekben.
Azóta már látlak
Gecsemáné fái alatt, földben jelölt helyekben.
Azóta már látlak
újra a Golgotán, a keresztutad feledten.


Rólad akartam az igazságot,
De már veled látom a valóságot.


Köszönöm.

Pécs, 2021. Húsvét

Bemerítkezés

I.

Verset így még sosem kezdtem,
De: ma váratlanul bemerítkeztem.

Váratlan volt, igen,
és csendes, mély, megrendítő,
Testet-lelket, szárazt’ s vizet megzendítő.

II.

Hogy a Balaton – is – az ember része,
Sokszor mondjuk oly merészen.
S az, hogy nekem tényleg részem, 
A mai napon ráeszméltem.

III.

Az augusztusi forróságban, 
Koraesti napsugárban, 
Beúsztam e csodás tóba.
De nem csak úgy kicsit, úgy mutatóba…

Nem álltam meg rögtön a parthoz közel, 
Hol sekélyes a víz s ahol sekélyes tömeg ölel
Matraccal és pokróccal.
Mélyebbre vágytam, és bentebbre,
Hol szélcsend és éteri rend vár kedvemre.

S mikor „oda” megérkeztem, megéreztem, 
Mást nem kell tennem, csak lennem,
S végre nem volt semmi hang. 
Csak a Balaton vibrált köröttem és bennem.
Együtt lüktettem a tóban, a tóval,
Csak álltam benne a létvágytól elakadt szóval.

Napnyugta volt. Egy hajó vitorlája
vöröslő palásttá vált a távolban,
A türkíz víztükör is átváltozott,
S úgy font körbe, mint aranyszálak egy fátyolban.

Majd egyszer csak megérkeztek a napkeleti királyok:
A felettem szárnyaló balatoni sirályok.

Akkor még ebből semmit nem értettem,
Csak élveztem a pillanatot, míg minden előkészült érettem.

IV.

S én akkor vettem észre Őt.

Ott álltam – és áztam – Előtte.
Szinte csupaszon, mint egy ember.
Szemben a Nappal.
Szemben, de mégis egyben Vele, és 
Nem valamely pappal.

S lógott köztünk köldökzsinór,
melyet úgy neveznek aranykapu.
S ha megpróbáltam Őrá nézni,
Fénye olyan volt, mint a vaku.

Így alig láttam igazán, de éreztem
minden rezdülést, minden szikrát,
Mit a vízben bennem rakott, mint hal az ikrát.

És éreztem már lanyhuló erejét,
Ahogyan lassan a tanúhegyek mögé rejti delejét.
Élveztem, ahogy izzó koronát kap a Badacsony, a 
Csobánc.
S tudtam jól, mit Vele érzek,
Nem lesz múló románc.

V.

S láttam, tudtam, 
Enyhülő parazsa mellett, 
Egyre vastagabb aranykapuval köti össze 
Magát s szívemnél e romlandó mellet.

S felviláglott a vízben állva:
Hát ez lenne a határtalan, tiszta szeretet?
Hogy mikor már elnyeli a horizont,
Ő akkor is csak sugarával etet?

S bedugtam fejem a víz alá, 
Mert e gondolattól felhevültem.
Éreztem a sejtjeimben, hogy a vízzel
Eggyé váltam, elvegyültem.

S felbuktam a vízből zavarodottan, 
meglepődtem e látomástól:
„Hát én meg hol az Istenben voltam?”

Ott. Ő benne. Vagy Ő bennem. Vagy együtt a vízben.
Nem tudtam (azóta sem tudom) megmondani egyízben.

VI.

S elfáradva, vacsorára kiéhezve érkeztem én haza:
Két kék szem nézett rám és kérdezte: jót fürödtél Apa?

És a legmélyebb szeretettel, mit a Balatonból Tőle hoztam,
Megsimogattam kis haját, és csak ennyit mondtam:
„Nem fürdés volt az, hanem merítkezés, Kisapám!”

Nem Vajkként mentem a vízbe, de most lettem csak István igazán.

Balatonlelle, 2019. augusztus 10.