Kétdiplomás, nemzetközi sikereket maga mögött tudó, jó vagyoni helyzetű magyar férfi vagyok harmincon túl. Jelenleg pedig nem is olyan régi álmomat valósítom meg: Duna-kavicsot árulok a Margitszigeten.
Hogy ez nem világos? Nos, ha tényleg érdekli, míg elmajszolja azt a zacskó cukrot, elmesélek egy vérbeli Y-generációs történetet.
A rendszerváltozás napjaiban születtem Budapesten. Körúti gyerekként, a poros flaszteren éltem első évtizedeimet, amiket a Somogy megyében élő nagyszüleim Kádár-kockája mögötti színes-ízes kerti élmények – azok a telt idomú, szaftos őszibarackok, a roppanós, zöld gyöngyökkel teli borsóhüvelyek és lédús paradicsomok a frissen szelt kenyér ízével elvegyülve még mindig visszaderengnek a számban – és néhány kellemes emlékű, fokhagymás lángos- ízű, indokolatlan hajnali vonatfütty-hangú, majd idősebb koromban egyre kínosabb balatoni nyaralások törtek meg.
Emlékeim szerint az iskolában a legnagyobb dilemmát az okozta, hogy hogyan tudom megúszni a tanévnyitókat és a tanévzárókat az unalomig ismert forgatókönyvvel…Egyébként is, van-e még egy olyan nép – gondoltam – aminek két lejátszani való himnusza van, ezzel is kínozva az ájulás küszöbén álló diáksereget? Amikor mégsem úsztam meg ezeket a kötelező eseményeket, a szöveget tátogva, de sosem énekelve, és főleg nem végiggondolva adtam elő.
Útkereső korszakom egybeesett az ország posztszocialista útkereső korszakával, emlékszik ugye? PostaBank, Suzuki reklám, 4FClub. Már tizenévesen úgy éreztem, hogy a szüleim ugyanazt várják el tőlem, ahogy a környezetemben látható emberek – és ahogy később a korrajzokból kiderült, az egész nép – az újonnan felszabadult országtól, a szinte napra pontosan velem egyidős ún. magyar demokráciától: nyugati vágyakat dédelgettek keleti lehetőségekkel.
A Közgázra jártam, amely – erre az időszakra oly jellemző módon – bár ekkorra a Corvinus Egyetem nevet viselte, az aulájában a tanulmányaim során elsajátított valamennyi elméletet tűzzel-vassal ellenző Marx Károly szobrát őrizte. A diplomát fröccsmámorban és aktív szexuális kalandgyűjtésben gazdag öt év alatt szereztem meg. Első generációs értelmiségiként újabb lehetőségek, egyúttal újabb terhek jelentek meg az életemben.
Mire a frissen pecsételt egyetemi papírommal berúghattam volna a karrierem, Magyarországot is elérte a gazdasági világválság, így jobb híján elvégeztem még egy mesterszakot, és egy multinál kezdtem dolgozni gyakornokként. Nagyképűségemet gyorsan letörte, de motiváltságomat annál jobban tüzelte a nagyvállalati világ hierarchiája. Szépen haladtam is előre a ranglétrán, de egyre nehezebben tudtam kezelni az életem helyszínei közötti disszonanciát. Az irodában, nemzetközi környezetben, többnyire angolul zajló small talk-ok és komoly tárgyalások váltották egymást, jól öltözött, mindenre elszánt biorobottokként hajtottuk a GDP-t és a külföldi főnökeinknek jutó bónuszokat a kollégáimmal. Az épületből a neobarokk stukkók között kilépve azonban mindig megütött a magyar valóság, amiben egyébként felnőttem: a száradó, de a bűz terjedéséhez éppen megfelelő állagú kutyaürülékek szinte ritmikus megjelenését a betonon, a százforintos boltok előtt eldobált rakétás üvegek és csikkek elmaradhatatlan tömkelegét, és így tovább. Egyedül a Margitszigeten ejtett sétáim nyugtattak meg annyira, hogy a munka okozta stressz és az harminchoz közeledő korosztály dilemmái miatt kalapáló szívem újra megtalálja egészséges ütemét.
Úgy éreztem, hogy Pestet kinőttem, szinte fullasztott. Úgy döntöttem, a cégen belüli külföldi lehetőséggel élve szerencsét próbálok, és megtalálom a nekem megfelelő otthont a világban, ahol az emberek élethez és egymáshoz való hozzáállása különbözik az eddig tapasztaltaktól. Ott kerestem az otthonom helyszínét és az életem célját, ahová éppen a kaland és a munka sodort a világban. Éltem ezért Londonban, Pekingben, végül hosszabb ideig New Yorkban (ahol a kutya- mellett irdatlan mennyiségű patkányürülékkel is találkoztam az elit belvárosban), de ezek a városok a terveimmel ellentétben végül csak állomások lettek. Eközben tudat alatt, racionális emberként is kerestem és figyeltem egy rejtett jelet, ami elvihet végső otthonomhoz.
Pár év alatt látszólag sikeres, vagyonos, nagyvilági életet élő ember, igazi „new yorker” lettem. Ám ezekben az években egyre többször szúrt is a szívem, idővel ezért elmentem egy kardiológushoz a Central Park (amelynek közepén volt egy pontosan olyan fa, mint amelyik a Gellért-hegyi csúszdák lábánál állt, ezért ott sűrűn üldögéltem egy szendviccsel és elmaradhatatlan kávémmal) mellett. A vizsgálat során aztán megláttam a manhattan-i szmogtól elkorcsosult napkorong által megvilágított röntgenképemet: a pitvarok és kamrák között áramló tüdőeremet, amelynek látványából laikusként semmilyen következtetést nem tudtam levonni, de a kontúrját rögtön felismertem – a Római-parttól Kopaszi-gátig tekergő Dunát.
Utána viszont észrevettem a lényeget: e „Duna” egy szakaszán hosszúkás, középen kövérebb sötét foltot. Egy halálos rögöt, amely megszólalásig hasonlított…a Margitszigetre. A felvételt megkaptam digitalizált formában, és kinagyítottam, hátha a sokkhatás miatt képzelődtem, de a racionális énemet felülírta az ébredező intuitív…
És megértettem, hogy ezt a jelet vártam.
Minden orvosi javaslat ellenére – amely azonnali beavatkozást érzett szükségesnek – összepakoltam, kiléptem a vállalattól, és elindultam…nem, nem is el-, hanem visszaindultam a célhoz: azonnal, mondhatnám, rögvest hazatértem Magyarországra.
És hogy látok-e kutyaürüléket még itt a pesti utcákon? Hogyne! Hogy látok-e még eldobott cigarettacsutkákat? Természetesen. De most már észreveszem a magyar hétköznapok apró szépségeit is, képes vagyok őszinte szeretettel gondolni erre a városra, erre az országra: az otthonomra, ami – utólag bevallva – végső soron nagyon hiányzott az életemből.
Mióta hazaértem, minden nap kisétáltam a Margitszigetre, és kedvenc fám alatt, mély levegőkkel és egy fogadalommal igyekeztem elősegíteni, hogy szívemben a fránya „mini- Margitsziget” rög valahogy eltűnjön, és önkéntes röghöz kötésem Magyarországhoz boldogan végződjön.
Nemrég – a kardiológiai vizsgálatomra igyekezve – egy iskola mellett sétáltam el, ahol éppen évzárót tartottak. Azonnal elfogott az a nosztalgiával kevert szánakozó együttérzés a kisdiákok irányába. A kőbe vésett forgatókönyv alapján a vége felé tarthatott a program a fátyolos szemű nebulókkal – akik testben a műszálas ing alatt verejtékükben, de lélekben már rég a barátaikkal pancsoltak –, mert a Szózat utolsó dallamai zengtek:
„Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell!”
Ennyi idősen, pár év nagyvilágban történő ténfergés után, abban a pillanatban értettem csak meg ezt a szöveget, amit gyerekkorom óta mindig egykedvűen mantráztam. Elsírtam magam boldogságomban, és olyan felszabadító érzés fogott el, hogy hirtelen egy óriásit dobbant a szívem, majd visszatért a rendes működésre. Emiatt, az áhitatos pillanatból feleszmélve gyorsabban is szedtem a lábam az orvoshoz.
A kardiológiai rendelőben, a vizsgálatot követően a doktornő csodát emlegetett. A rög váratlanul, minden előjel nélkül felszívódott. (A doktornő viszont minden előjel nélkül nem szívódott fel az életemből, azóta is randevúzunk.)
A fogadalmamat pedig betartottam: a „mini-Margitsziget rög” eltűnt, ezért a Margitszigeten Duna-kavicsot, vagyis rögös cukrot árulok papírzacskóból a kedvenc fámnál, és szimpatikus emberekkel beszélgetek a világról, mint amilyen Ön is.
Ez hát az én történetem: szó szerint haza húzott a szívem, és ha „rögös” úton is, de hazaértem, így élek már örök budapestiként, magyarként, boldogan.
Nos, hogy ízlett a rögös cukor?
