A homo sapiens az egyetlen olyan faj a világon, amely a bolygója Nap körüli pályájának egy önkényesen kiválasztott pontjára érve úgy dönt, hogy értékeli egy teljes Föld-kör során tapasztalt élményeit, és mintha lenne jelentősége a valóságban, hátratekint meg előre tervez.
Pedig a szibériai hótakaró alatt pihegő növénymagok, vagy a szavannákon játszó oroszlánkölykök minden nap ugyanúgy léteznek egyik napkeltétől másik naplementéig, nem tudomásul véve a végtelen idő lankadatlan folyását, és az évszakok ciklikus váltakozását.
Na de mi, emberek meg akarjuk hódítani az időt is, csillagok vizsgálatával, atomórákkal, és kvantumfizikával. Heteket szabunk meg, másodperceket, 45 perces tanórákat, szezonális bérleteket, és születésnapokat, hogy tudjunk hova támaszkodni ebben az érthetetlenül nagy, komplex világban.
Nekünk nem elég a napéjegyenlőség és a holdciklusok, mint referenciapontok, mert mi vágjuk a centit a PIREX-ben vásárolt naptárakban bekarikázott 31-es szám alapján, majd a végtelen időből lenyisszantunk egy-egy darabot minden „december” végén, és egy négyjegyű számot viselő címkés befőttes üvegbe rakva vizsgálgatjuk a terméket benne.
A lenyisszantott és befőttes üvegbe helyezett időt megvizslatva aztán minden örömöt, minden bánatot, valamennyi gyászt és fájdalmat, aztán valamennyi diadalittas, szerelmes és áldottnak érzett pillanatot patikamérlegre helyezünk, az üveget az eredmény függvényében pedig eltesszük a pincébe vagy kirakjuk a nappaliban, a polcra a könyvek elé.
Hogy ez hülyeség-e? A pihegő növénymagok és a szavannákon játszó oroszlánkölykök biztos nagyot röhögnének, ha tudnának, és ha egyáltalán érdekelnék őket egy magáról sokat képzelő faj szokásai, vagy ha el tudnák (és el akarnák) olvasni a pezsgőpukkanások alatt hangtalanul, hangosan vagy írásban tett újévi összes fogadalom jegyzékét.
De mégsem vehetik el az embertől a változtatás szabadságát, amit ezen az önkényesen kijelölt évfordulón is gyakorolhat: hogy kapaszkodhat vagy elengedhet. Hogy elkezdhet vagy abbahagyhat. Hogy fogyhat. Hogy szerezhet és szerethet.
Mert a homo sapiens az egyetlen olyan faj a világon, amelyben mindig motoszkál még valami, ami hajtja egy boldogabb, szebb élet felé.
– Parancsoljon, egy zacskó cukor…. Hogy mennyibe? Óh, semennyibe, kedves egészségére!
Hogyhogy? Nézze, kétdiplomás, nemzetközi sikereket maga mögött tudó, jó vagyoni helyzetű magyar férfi vagyok a negyvenhez közelítve. Most pedig nem is olyan régi álmomat valósítom meg: Duna-kavicsot osztogatok a Margitszigeten.
Hogy ez nem világos? Nos, ha tényleg érdekli, míg elmajszolja azt a zacskó cukrot, elmesélek egy vérbeli Y-generációs történetet.
A rendszerváltozás előestéjén születtem Budapesten. Körúti gyerekként, a poros flaszteren éltem első évtizedeimet, amiket a Somogy megyében élő nagyszüleim Kádár-kockája mögötti színes-ízes kerti élmények – azok a telt idomú, szaftos őszibarackok, a roppanós, zöld gyöngyökkel teli borsóhüvelyek és lédús paradicsomok a frissen szelt kenyér ízével elvegyülve még mindig visszaderengnek a számban – és néhány kellemes emlékű, fokhagymás lángos- ízű, indokolatlan hajnali vonatfütty-hangú, majd idősebb koromban egyre kínosabb balatoni nyaralások törtek meg.
Emlékeim szerint az iskolában a legnagyobb dilemmát az okozta, hogy hogyan tudom megúszni a tanévnyitókat és a tanévzárókat az unalomig ismert forgatókönyvvel…Egyébként is, van-e még egy olyan nép – gondoltam – aminek két lejátszani való himnusza van, ezzel is kínozva az ájulás küszöbén álló diáksereget? Amikor mégsem úsztam meg ezeket a kötelező eseményeket, a szöveget tátogva, de sosem énekelve, és főleg nem végiggondolva adtam elő.
Útkereső korszakom egybeesett az ország posztszocialista útkereső korszakával, emlékszik ugye? PostaBank, Suzuki reklám, 4FClub. Már tizenévesen úgy éreztem, hogy a szüleim ugyanazt várják el tőlem, ahogy a környezetemben látható emberek – és ahogy később a korrajzokból kiderült, az egész nép – az újonnan felszabadult országtól, a szinte napra pontosan velem egyidős ún. magyar demokráciától: nyugati vágyakat dédelgettek keleti lehetőségekkel.
A Közgázra jártam, amely – erre az időszakra oly jellemző módon – bár ekkorra a Corvinus Egyetem nevet viselte, az aulájában a tanulmányaim során elsajátított valamennyi elméletet tűzzel-vassal ellenző Marx Károly szobrát őrizte. A diplomát fröccsmámorban és aktív szexuális kalandgyűjtésben gazdag öt év alatt szereztem meg. Első generációs értelmiségiként újabb lehetőségek, egyúttal újabb terhek jelentek meg az életemben.
Mire a frissen pecsételt egyetemi papírommal berúghattam volna a karrierem, Magyarországot is elérte a gazdasági világválság, így jobb híján elvégeztem még egy mesterszakot, és egy multinál kezdtem dolgozni gyakornokként. Nagyképűségemet gyorsan letörte, de motiváltságomat annál jobban tüzelte a nagyvállalati világ hierarchiája. Szépen haladtam is előre a ranglétrán, de egyre nehezebben tudtam kezelni az életem helyszínei közötti disszonanciát. Az irodában, nemzetközi környezetben, többnyire angolul zajló small talk-ok és komoly tárgyalások váltották egymást, jól öltözött, mindenre elszánt biorobottokként hajtottuk a GDP-t és a külföldi főnökeinknek jutó bónuszokat a kollégáimmal. Az épületből a neobarokk stukkók között kilépve azonban mindig megütött a magyar valóság, amiben egyébként felnőttem: a száradó, de a bűz terjedéséhez éppen megfelelő állagú kutyaürülékek szinte ritmikus megjelenését a betonon, a százforintos boltok előtt eldobált rakétás üvegek és csikkek elmaradhatatlan tömkelegét, és így tovább. Egyedül a Margitszigeten ejtett sétáim nyugtattak meg annyira, hogy a munka okozta stressz és a harminc körüli korosztály dilemmái miatt kalapáló szívem újra megtalálja egészséges ütemét.
Úgy éreztem, hogy Pestet kinőttem, szinte fullasztott. Úgy döntöttem, a cégen belüli külföldi lehetőséggel élve szerencsét próbálok, és megtalálom a nekem megfelelő otthont a világban, ahol az emberek élethez és egymáshoz való hozzáállása különbözik az eddig tapasztaltaktól. Ott kerestem az otthonom helyszínét és az életem célját, ahová éppen a kaland és a munka sodort a világban. Éltem ezért Londonban, Pekingben, végül New Yorkban (ahol a kutya- mellett irdatlan mennyiségű patkányürülékkel is találkoztam az elit belvárosban), de ezek a városok a terveimmel ellentétben végül csak állomások lettek. Eközben tudat alatt, racionális emberként is kerestem és figyeltem egy rejtett jelet, ami elvihet végső otthonomhoz.
Pár év alatt itthoni szemmel nézve igazán sikeres, nagyvilági életet élő ember, igazi „new yorker” lettem. Ám ezekben az években egyre többször szúrt is a szívem, idővel ezért elmentem egy kardiológushoz a Central Park (amelynek közepén volt egy pontosan olyan fa, mint amelyik a Gellért-hegyi csúszdák lábánál állt, ezért ott sűrűn üldögéltem egy szendviccsel és elmaradhatatlan kávémmal) mellett. A vizsgálat során aztán megláttam a manhattan-i szmogtól elkorcsosult napkorong által megvilágított röntgenképemet: a pitvarok és kamrák között áramló tüdőeremet, amelynek látványából laikusként semmilyen következtetést nem tudtam levonni, de a kontúrját rögtön felismertem – a Római-parttól Kopaszi-gátig tekergő Dunát.
Utána viszont észrevettem a lényeget: e „Duna” egy szakaszán hosszúkás, középen kövérebb sötét foltot. Egy halálos rögöt, amely megszólalásig hasonlított…a Margitszigetre. A felvételt megkaptam digitalizált formában, és kinagyítottam, hátha a sokkhatás miatt képzelődtem, de a racionális énemet felülírta az ébredező intuitív…
És megértettem, hogy ezt a jelet vártam.
Minden orvosi javaslat ellenére – amely azonnali beavatkozást érzett szükségesnek – összepakoltam, kiléptem a vállalattól, és elindultam…nem, nem is el-, hanem visszaindultam a célhoz: azonnal, mondhatnám, rögvest hazatértem Magyarországra.
És hogy látok-e kutyaürüléket még itt a pesti utcákon? Hogyne! Hogy látok-e még eldobott cigarettacsutkákat? Természetesen. De most már észreveszem a magyar hétköznapok apró szépségeit is, képes vagyok őszinte szeretettel gondolni erre a városra, erre az országra: az otthonomra, ami – utólag bevallva – végső soron nagyon hiányzott az életemből.
Mióta hazaértem, minden nap kisétáltam a Margitszigetre, és kedvenc fám alatt, mély levegőkkel és egy hirtelen jött fogadalommal igyekeztem elősegíteni, hogy szívemben a fránya „mini- Margitsziget” rög valahogy eltűnjön, és önkéntes röghöz kötésem Magyarországhoz boldogan végződjön.
Nemrég – a kardiológiai vizsgálatomra igyekezve – egy iskola mellett sétáltam el, ahol éppen évzárót tartottak. Azonnal elfogott az a nosztalgiával kevert szánakozó együttérzés a kisdiákok irányába. A kőbe vésett forgatókönyv alapján a vége felé tarthatott a program a fátyolos szemű nebulókkal – akik testben a műszálas ing alatt verejtékükben, de lélekben már rég a barátaikkal pancsoltak –, mert a Szózat utolsó dallamai zengtek:
„Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell!”
Életemben először, abban a pillanatban értettem csak meg ezt a szöveget, amit gyerekkorom óta mindig egykedvűen mantráztam. Elsírtam magam boldogságomban, és olyan felszabadító érzés fogott el, hogy hirtelen egy óriásit dobbant a szívem, majd visszatért a rendes működésre. Emiatt, az áhitatos pillanatból feleszmélve gyorsabban is szedtem a lábam az orvoshoz.
A kardiológiai rendelőben, a vizsgálatot követően a doktornő csodát emlegetett. A rög váratlanul, minden előjel nélkül felszívódott. (A doktornő viszont minden előjel nélkül nem szívódott fel az életemből, azóta is randevúzunk.)
A fogadalmamat pedig betartottam: a „mini-Margitsziget rög” eltűnt, ezért a Margitszigeten Duna-kavicsot, vagyis rögös cukrot osztogatok papírzacskóból a kedvenc fámnál, és szimpatikus emberekkel beszélgetek a világról, mint amilyen Ön is. Közben szemlélődöm, élvezem, hogy élek, és figyelem a következő jelet, ami majd megmutatja, mi az, amiben boldogan, egészségesen kiteljesedem.
Ez hát az én történetem: szó szerint haza húzott a szívem, és ha „rögös” úton is, de hazaértem, így élek már örök budapestiként, magyarként, boldogan.
Láttam, ahogy átszúrt oldaladból vér pezseg. Láttam, ahogy izmod még utoljára megremeg. Láttam, ahogy levették a keresztről testedet. Megbizonyosodtam: meghaltál.
Láttam, ahogy sírodnál a zárókő kavicsként elterült. Láttam, ahogy véres gyolcsod üresen megkerült. Láttam, ahogy sok követőd imádkozva földre ült. Megbizonyosodtam, nem vagy ott, és kételkedtem a valóságban.
Kerestem tested, újra a Golgotán, a vértől ázott kereszten. Kerestem tested, Gecsemáné fái alatt, földben jelölt helyekben. Kerestem tested, folyók közt, völgyekben, hegyekben. De nem találtam, és elvesztettem a vélt valóságot is. Már nem kerestem a tested.
És akkor megtaláltalak: tisztán, bennem. Váratlan. Megbizonyosodtam: te feltámadtál! S veled együtt, benned én is feltámadtam.
Azóta már látlak folyók közt, völgyekben, hegyekben. Azóta már látlak Gecsemáné fái alatt, földben jelölt helyekben. Azóta már látlak újra a Golgotán, a keresztutad feledten.
Rólad akartam az igazságot, De már veled látom a valóságot.
Verset így még sosem kezdtem, De: ma váratlanul bemerítkeztem.
Váratlan volt, igen, és csendes, mély, megrendítő, Testet-lelket, szárazt’ s vizet megzendítő.
II.
Hogy a Balaton – is – az ember része, Sokszor mondjuk oly merészen. S az, hogy nekem tényleg részem, A mai napon ráeszméltem.
III.
Az augusztusi forróságban, Koraesti napsugárban, Beúsztam e csodás tóba. De nem csak úgy kicsit, úgy mutatóba…
Nem álltam meg rögtön a parthoz közel, Hol sekélyes a víz s ahol sekélyes tömeg ölel Matraccal és pokróccal. Mélyebbre vágytam, és bentebbre, Hol szélcsend és éteri rend vár kedvemre.
S mikor „oda” megérkeztem, megéreztem, Mást nem kell tennem, csak lennem, S végre nem volt semmi hang. Csak a Balaton vibrált köröttem és bennem. Együtt lüktettem a tóban, a tóval, Csak álltam benne a létvágytól elakadt szóval.
Napnyugta volt. Egy hajó vitorlája vöröslő palásttá vált a távolban, A türkíz víztükör is átváltozott, S úgy font körbe, mint aranyszálak egy fátyolban.
Majd egyszer csak megérkeztek a napkeleti királyok: A felettem szárnyaló balatoni sirályok.
Akkor még ebből semmit nem értettem, Csak élveztem a pillanatot, míg minden előkészült érettem.
IV.
S én akkor vettem észre Őt.
Ott álltam – és áztam – Előtte. Szinte csupaszon, mint egy ember. Szemben a Nappal. Szemben, de mégis egyben Vele, és Nem valamely pappal.
S lógott köztünk köldökzsinór, melyet úgy neveznek aranykapu. S ha megpróbáltam Őrá nézni, Fénye olyan volt, mint a vaku.
Így alig láttam igazán, de éreztem minden rezdülést, minden szikrát, Mit a vízben bennem rakott, mint hal az ikrát.
És éreztem már lanyhuló erejét, Ahogyan lassan a tanúhegyek mögé rejti delejét. Élveztem, ahogy izzó koronát kap a Badacsony, a Csobánc. S tudtam jól, mit Vele érzek, Nem lesz múló románc.
V.
S láttam, tudtam, Enyhülő parazsa mellett, Egyre vastagabb aranykapuval köti össze Magát s szívemnél e romlandó mellet.
S felviláglott a vízben állva: Hát ez lenne a határtalan, tiszta szeretet? Hogy mikor már elnyeli a horizont, Ő akkor is csak sugarával etet?
S bedugtam fejem a víz alá, Mert e gondolattól felhevültem. Éreztem a sejtjeimben, hogy a vízzel Eggyé váltam, elvegyültem.
S felbuktam a vízből zavarodottan, meglepődtem e látomástól: „Hát én meg hol az Istenben voltam?”
Ott. Ő benne. Vagy Ő bennem. Vagy együtt a vízben. Nem tudtam (azóta sem tudom) megmondani egyízben.
VI.
S elfáradva, vacsorára kiéhezve érkeztem én haza: Két kék szem nézett rám és kérdezte: jót fürödtél Apa?
És a legmélyebb szeretettel, mit a Balatonból Tőle hoztam, Megsimogattam kis haját, és csak ennyit mondtam: „Nem fürdés volt az, hanem merítkezés, Kisapám!”
Nem Vajkként mentem a vízbe, de most lettem csak István igazán.
