Egy egyszerű ember feltámadása

Láttam, ahogy
átszúrt oldaladból vér pezseg.
Láttam, ahogy
izmod még utoljára megremeg.
Láttam, ahogy
levették a keresztről testedet.
Megbizonyosodtam: meghaltál.


Láttam, ahogy
sírodnál a zárókő kavicsként elterült.
Láttam, ahogy
véres gyolcsod üresen megkerült.
Láttam, ahogy
sok követőd imádkozva földre ült.
Megbizonyosodtam, nem vagy ott, és kételkedtem a valóságban.


Kerestem tested,
újra a Golgotán, a vértől ázott kereszten.
Kerestem tested,
Gecsemáné fái alatt, földben jelölt helyekben.
Kerestem tested,
folyók közt, völgyekben, hegyekben.
De nem találtam, és elvesztettem a vélt valóságot is.
Már nem kerestem a tested.


És akkor megtaláltalak: tisztán, bennem.
Váratlan.
Megbizonyosodtam: te feltámadtál!
S veled együtt, benned
én is feltámadtam.


Azóta már látlak
folyók közt, völgyekben, hegyekben.
Azóta már látlak
Gecsemáné fái alatt, földben jelölt helyekben.
Azóta már látlak
újra a Golgotán, a keresztutad feledten.


Rólad akartam az igazságot,
De már veled látom a valóságot.


Köszönöm.

Pécs, 2021. Húsvét

Bemerítkezés

I.

Verset így még sosem kezdtem,
De: ma váratlanul bemerítkeztem.

Váratlan volt, igen,
és csendes, mély, megrendítő,
Testet-lelket, szárazt’ s vizet megzendítő.

II.

Hogy a Balaton – is – az ember része,
Sokszor mondjuk oly merészen.
S az, hogy nekem tényleg részem, 
A mai napon ráeszméltem.

III.

Az augusztusi forróságban, 
Koraesti napsugárban, 
Beúsztam e csodás tóba.
De nem csak úgy kicsit, úgy mutatóba…

Nem álltam meg rögtön a parthoz közel, 
Hol sekélyes a víz s ahol sekélyes tömeg ölel
Matraccal és pokróccal.
Mélyebbre vágytam, és bentebbre,
Hol szélcsend és éteri rend vár kedvemre.

S mikor „oda” megérkeztem, megéreztem, 
Mást nem kell tennem, csak lennem,
S végre nem volt semmi hang. 
Csak a Balaton vibrált köröttem és bennem.
Együtt lüktettem a tóban, a tóval,
Csak álltam benne a létvágytól elakadt szóval.

Napnyugta volt. Egy hajó vitorlája
vöröslő palásttá vált a távolban,
A türkíz víztükör is átváltozott,
S úgy font körbe, mint aranyszálak egy fátyolban.

Majd egyszer csak megérkeztek a napkeleti királyok:
A felettem szárnyaló balatoni sirályok.

Akkor még ebből semmit nem értettem,
Csak élveztem a pillanatot, míg minden előkészült érettem.

IV.

S én akkor vettem észre Őt.

Ott álltam – és áztam – Előtte.
Szinte csupaszon, mint egy ember.
Szemben a Nappal.
Szemben, de mégis egyben Vele, és 
Nem valamely pappal.

S lógott köztünk köldökzsinór,
melyet úgy neveznek aranykapu.
S ha megpróbáltam Őrá nézni,
Fénye olyan volt, mint a vaku.

Így alig láttam igazán, de éreztem
minden rezdülést, minden szikrát,
Mit a vízben bennem rakott, mint hal az ikrát.

És éreztem már lanyhuló erejét,
Ahogyan lassan a tanúhegyek mögé rejti delejét.
Élveztem, ahogy izzó koronát kap a Badacsony, a 
Csobánc.
S tudtam jól, mit Vele érzek,
Nem lesz múló románc.

V.

S láttam, tudtam, 
Enyhülő parazsa mellett, 
Egyre vastagabb aranykapuval köti össze 
Magát s szívemnél e romlandó mellet.

S felviláglott a vízben állva:
Hát ez lenne a határtalan, tiszta szeretet?
Hogy mikor már elnyeli a horizont,
Ő akkor is csak sugarával etet?

S bedugtam fejem a víz alá, 
Mert e gondolattól felhevültem.
Éreztem a sejtjeimben, hogy a vízzel
Eggyé váltam, elvegyültem.

S felbuktam a vízből zavarodottan, 
meglepődtem e látomástól:
„Hát én meg hol az Istenben voltam?”

Ott. Ő benne. Vagy Ő bennem. Vagy együtt a vízben.
Nem tudtam (azóta sem tudom) megmondani egyízben.

VI.

S elfáradva, vacsorára kiéhezve érkeztem én haza:
Két kék szem nézett rám és kérdezte: jót fürödtél Apa?

És a legmélyebb szeretettel, mit a Balatonból Tőle hoztam,
Megsimogattam kis haját, és csak ennyit mondtam:
„Nem fürdés volt az, hanem merítkezés, Kisapám!”

Nem Vajkként mentem a vízbe, de most lettem csak István igazán.

Balatonlelle, 2019. augusztus 10.

Petrarcai pillanat a partról

(Stílusgyakorlat egy elkapott képről)

Nézem félve a háborgó Balatont,
Türkiz karmai mardosnak az égbe.
Habjait hányja mérgesen a stégre,
És öléből milliónyi halat ont.

Figyelem a kitörő Badacsonyt,
Felhők közt vulkán lett újra a méhe,
A tavi pára jégként csapja veszélybe
A kéknyelűt és a finom bakatort.

Közben a vízen parázslik románca
A fenségesen fehér hattyúpárnak.
„Már-már giccses!” – ezen lamentálok.

Mihelyt elszakad a zivatar lánca,
És helyet ad az első napsugárnak,
Az élménytől több vagyok, továbbállok.

Balatonlelle, 2020. június 6.

Az elkapott kép, 2020. június 6.

Számadás a Golgotán

Hát ennyi volt az élet, e keresztem a vég.
Bárcsak e sok kín s fájás nem gyötörne még.
Engedjetek végre el, a Golgotától is feljebb,
vérem, bőröm, szöveteim!
Eresszetek engem az anyagi világból,
de maradjanak itt szövegeim.
Búcsúzzon az élet, és folytatódjon a Lét.
Hogy egy legyek újra Atyámmal, megszűnjön a sötét.

Hát meddig bírhatja e fonnyadt test a fájdalmat?
Meddig viseli a borzalmat, a folyamatos ártalmat?
Vajon megéri az áldozat? És megéri a vérem?
Hát megérti így a Tervet végre
köröttem sok testvérem?
Hogy ne rám nézzen, hanem az égre:
“Ember! Nem kifordult csontom s átszúrt oldalam a lényeg.
Hanem az üzenet, mellyel megváltom a lényed!”

Átszúrt tüdőmmel már nem kiálthatom a világba,
És ha eddig nem értették, a szó már úgyis hiába.
Ne Jézust lássák, a halandó prófétát,
kit ideszegeztetett a Sátán.
Hanem Atyámat s vele együtt a Krisztust,
ki a fény felé viszi a világot a hátán.
Találják meg magukban, mit egykor elvesztettek.
Leljék meg az Istent, és többé nem lehetnek kegyvesztettek.

Furcsa érzés kering körbe,
Látom, folyik anyám könnye.
Felvillan a betlehemi este,
Mikor eljöttek hozzám keletről a bölcsek.
Hitték, tudták akkor már, mit senki sem mert:
hogy egyszer megváltom a Földet.
Akkor pedig nem voltam tán, csak makulátlan gyermek,
Tiszta testtel, friss lélekkel, nem láttam a Tervet.

És nem kellett a sorsom, lázadtam én fiatalként,
Mégis megtértem benned, ezt élem meg diadalként.
Azóta Te vagy a lételem,
Mióta érzem sejtjeimben keringésed.
Azóta Krisztusként létezem,
Hogy érzem magamban jelenléted.
„Hát ez a Terv, Ember! Én most megváltalak, és te csak térj meg!
Kapsz egy esélyt, hogy jó ember légy, pedig nem is kérted!”

Atyám, ugye, ugye megértik a Tervem?
Ugye nem hiába áll le mindjárt minden szervem?
Ugye most már mindig megtérnek belénk,
és az élet sóvárgása helyett az örök létért élnek?
Ugye nem csalnak, lopnak, hazudnak,
Szeretik a neved, és nem lesz már több hibájuk, amiért félnek?
Meglelik a békét magukban és egymásban?
És álarcok helyett őszintén élnek, kegymázban?

Egy római katona leköpi, a közönség hangosan nevet…..

Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
Én nem félek már Veled, a Terv kész, bevégeztetett.

Budapest, 2020. április 10.