Címke: saját vers

I.

Verset így még sosem kezdtem,
De: ma váratlanul bemerítkeztem.

Váratlan volt, igen,
és csendes, mély, megrendítő,
Testet-lelket, szárazt’ s vizet megzendítő.

II.

Hogy a Balaton – is – az ember része,
Sokszor mondjuk oly merészen.
S az, hogy nekem tényleg részem, 
A mai napon ráeszméltem.

III.

Az augusztusi forróságban, 
Koraesti napsugárban, 
Beúsztam e csodás tóba.
De nem csak úgy kicsit, úgy mutatóba…

Nem álltam meg rögtön a parthoz közel, 
Hol sekélyes a víz s ahol sekélyes tömeg ölel
Matraccal és pokróccal.
Mélyebbre vágytam, és bentebbre,
Hol szélcsend és éteri rend vár kedvemre.

S mikor „oda” megérkeztem, megéreztem, 
Mást nem kell tennem, csak lennem,
S végre nem volt semmi hang. 
Csak a Balaton vibrált köröttem és bennem.
Együtt lüktettem a tóban, a tóval,
Csak álltam benne a létvágytól elakadt szóval.

Napnyugta volt. Egy hajó vitorlája
vöröslő palásttá vált a távolban,
A türkíz víztükör is átváltozott,
S úgy font körbe, mint aranyszálak egy fátyolban.

Majd egyszer csak megérkeztek a napkeleti királyok:
A felettem szárnyaló balatoni sirályok.

Akkor még ebből semmit nem értettem,
Csak élveztem a pillanatot, míg minden előkészült érettem.

IV.

S én akkor vettem észre Őt.

Ott álltam – és áztam – Előtte.
Szinte csupaszon, mint egy ember.
Szemben a Nappal.
Szemben, de mégis egyben Vele, és 
Nem valamely pappal.

S lógott köztünk köldökzsinór,
melyet úgy neveznek aranykapu.
S ha megpróbáltam Őrá nézni,
Fénye olyan volt, mint a vaku.

Így alig láttam igazán, de éreztem
minden rezdülést, minden szikrát,
Mit a vízben bennem rakott, mint hal az ikrát.

És éreztem már lanyhuló erejét,
Ahogyan lassan a tanúhegyek mögé rejti delejét.
Élveztem, ahogy izzó koronát kap a Badacsony, a 
Csobánc.
S tudtam jól, mit Vele érzek,
Nem lesz múló románc.

V.

S láttam, tudtam, 
Enyhülő parazsa mellett, 
Egyre vastagabb aranykapuval köti össze 
Magát s szívemnél e romlandó mellet.

S felviláglott a vízben állva:
Hát ez lenne a határtalan, tiszta szeretet?
Hogy mikor már elnyeli a horizont,
Ő akkor is csak sugarával etet?

S bedugtam fejem a víz alá, 
Mert e gondolattól felhevültem.
Éreztem a sejtjeimben, hogy a vízzel
Eggyé váltam, elvegyültem.

S felbuktam a vízből zavarodottan, 
meglepődtem e látomástól:
„Hát én meg hol az Istenben voltam?”

Ott. Ő benne. Vagy Ő bennem. Vagy együtt a vízben.
Nem tudtam (azóta sem tudom) megmondani egyízben.

VI.

S elfáradva, vacsorára kiéhezve érkeztem én haza:
Két kék szem nézett rám és kérdezte: jót fürödtél Apa?

És a legmélyebb szeretettel, mit a Balatonból Tőle hoztam,
Megsimogattam kis haját, és csak ennyit mondtam:
„Nem fürdés volt az, hanem merítkezés, Kisapám!”

Nem Vajkként mentem a vízbe, de most lettem csak István igazán.

Balatonlelle, 2019. augusztus 10.