Döntések és predesztináció

I.

Összeroskadt férfialak

ül az ugar porában.

Életéről tanakodik

Pannónia korában.

„Dicsőséges napistenem,

adjál nékem egy jelet.

Semmim sincsen, csak e kis föld,

és almából pár szelet.”

Arra repül ezüst szárnnyal

tán egy gerle, éhesen.

Rárepülne a gyümölcsre

levegőből, élesen.

Észreveszi, ó a férfi

a madártól ezt a csínyt.

Alma magját elhajítja,

az nevet, majd rákacsint.

II.

Gondtól terhes fiúalak

látható egy almafásban.

Életéről gondolkodik

faárnyékban egymagában.

„Drága Krisztus, édes Uram,

adj jelet most énnekem.

Ősapáim almafáin

kívül nincsen életem.”

Arra repül ezüst szárnnyal

tán egy gerle, éhesen.

Rárepülne a gyümölcsre

levegőből, élesen.

De nem hagyja ezt a fiú,

tüzes nyíllal rávetül.

Az almafák lángra kapnak,

az meg nevet s elrepül.

III.

Megtörötten ül egy ember,

száraz ágak körötte.

Szomorúan vizsgálgatja,

minden fája törött-e.

„Ősapámnak tüzes nyila

a családnak egy átok.

Drága fiak és unokák,

nem lesz hamar almátok.”

Arra repül ezüst szárnnyal

tán egy gerle, éhesen.

Nyitott csőrből papír pottyan

szép betűkkel, ékesen.

„Gutenbergtől repülhettél

szürke színű galambka!

Száraz fámból legyen papír!”

S a gerle száll szabadba.

IV.

Ősi földön, papírgyárban

kesereg a gyártulaj.

A komputer korszakában

terméke, mint kis tutaj.

„Ősapáim üzletének

ez a vége, nem vitás.

Hogyha élne most az Isten,

Ő segítne, senki más.”

Arra repül ezüst szárnnyal

tán egy gerle, kék egen.

A gyártulaj azt gondolja:

„De szép lenne képeken!

El is adom gyárüzemem,

vásznat veszek színekkel.

Már csak festek örömömre!”

S a gerle száll víg szemmel.

V.

Szkanfanderes emberalak

disztópikus főterén,

időgéppel láthatja már

őseinek életét.

„Ősapáim nem észlelték

az értéket kezükben,

mindig sírtak, mijük nincsen,

nem volt rend a fejükben.”

Arra repül ezüst szárnnyal

tán egy gerle, szélesen.

Almamagot szór eléje,

s szemébe néz élesen.

„Tanulok én eleimnek

hibáiból, elvetem.”

Váratlanul szól a gerle:

„Végre, ember! Így legyen!”

Rovinj, 2022. július 22.

Egy egyszerű ember feltámadása

Láttam, ahogy
átszúrt oldaladból vér pezseg.
Láttam, ahogy
izmod még utoljára megremeg.
Láttam, ahogy
levették a keresztről testedet.
Megbizonyosodtam: meghaltál.


Láttam, ahogy
sírodnál a zárókő kavicsként elterült.
Láttam, ahogy
véres gyolcsod üresen megkerült.
Láttam, ahogy
sok követőd imádkozva földre ült.
Megbizonyosodtam, nem vagy ott, és kételkedtem a valóságban.


Kerestem tested,
újra a Golgotán, a vértől ázott kereszten.
Kerestem tested,
Gecsemáné fái alatt, földben jelölt helyekben.
Kerestem tested,
folyók közt, völgyekben, hegyekben.
De nem találtam, és elvesztettem a vélt valóságot is.
Már nem kerestem a tested.


És akkor megtaláltalak: tisztán, bennem.
Váratlan.
Megbizonyosodtam: te feltámadtál!
S veled együtt, benned
én is feltámadtam.


Azóta már látlak
folyók közt, völgyekben, hegyekben.
Azóta már látlak
Gecsemáné fái alatt, földben jelölt helyekben.
Azóta már látlak
újra a Golgotán, a keresztutad feledten.


Rólad akartam az igazságot,
De már veled látom a valóságot.


Köszönöm.

Pécs, 2021. Húsvét

Bemerítkezés

I.

Verset így még sosem kezdtem,
De: ma váratlanul bemerítkeztem.

Váratlan volt, igen,
és csendes, mély, megrendítő,
Testet-lelket, szárazt’ s vizet megzendítő.

II.

Hogy a Balaton – is – az ember része,
Sokszor mondjuk oly merészen.
S az, hogy nekem tényleg részem, 
A mai napon ráeszméltem.

III.

Az augusztusi forróságban, 
Koraesti napsugárban, 
Beúsztam e csodás tóba.
De nem csak úgy kicsit, úgy mutatóba…

Nem álltam meg rögtön a parthoz közel, 
Hol sekélyes a víz s ahol sekélyes tömeg ölel
Matraccal és pokróccal.
Mélyebbre vágytam, és bentebbre,
Hol szélcsend és éteri rend vár kedvemre.

S mikor „oda” megérkeztem, megéreztem, 
Mást nem kell tennem, csak lennem,
S végre nem volt semmi hang. 
Csak a Balaton vibrált köröttem és bennem.
Együtt lüktettem a tóban, a tóval,
Csak álltam benne a létvágytól elakadt szóval.

Napnyugta volt. Egy hajó vitorlája
vöröslő palásttá vált a távolban,
A türkíz víztükör is átváltozott,
S úgy font körbe, mint aranyszálak egy fátyolban.

Majd egyszer csak megérkeztek a napkeleti királyok:
A felettem szárnyaló balatoni sirályok.

Akkor még ebből semmit nem értettem,
Csak élveztem a pillanatot, míg minden előkészült érettem.

IV.

S én akkor vettem észre Őt.

Ott álltam – és áztam – Előtte.
Szinte csupaszon, mint egy ember.
Szemben a Nappal.
Szemben, de mégis egyben Vele, és 
Nem valamely pappal.

S lógott köztünk köldökzsinór,
melyet úgy neveznek aranykapu.
S ha megpróbáltam Őrá nézni,
Fénye olyan volt, mint a vaku.

Így alig láttam igazán, de éreztem
minden rezdülést, minden szikrát,
Mit a vízben bennem rakott, mint hal az ikrát.

És éreztem már lanyhuló erejét,
Ahogyan lassan a tanúhegyek mögé rejti delejét.
Élveztem, ahogy izzó koronát kap a Badacsony, a 
Csobánc.
S tudtam jól, mit Vele érzek,
Nem lesz múló románc.

V.

S láttam, tudtam, 
Enyhülő parazsa mellett, 
Egyre vastagabb aranykapuval köti össze 
Magát s szívemnél e romlandó mellet.

S felviláglott a vízben állva:
Hát ez lenne a határtalan, tiszta szeretet?
Hogy mikor már elnyeli a horizont,
Ő akkor is csak sugarával etet?

S bedugtam fejem a víz alá, 
Mert e gondolattól felhevültem.
Éreztem a sejtjeimben, hogy a vízzel
Eggyé váltam, elvegyültem.

S felbuktam a vízből zavarodottan, 
meglepődtem e látomástól:
„Hát én meg hol az Istenben voltam?”

Ott. Ő benne. Vagy Ő bennem. Vagy együtt a vízben.
Nem tudtam (azóta sem tudom) megmondani egyízben.

VI.

S elfáradva, vacsorára kiéhezve érkeztem én haza:
Két kék szem nézett rám és kérdezte: jót fürödtél Apa?

És a legmélyebb szeretettel, mit a Balatonból Tőle hoztam,
Megsimogattam kis haját, és csak ennyit mondtam:
„Nem fürdés volt az, hanem merítkezés, Kisapám!”

Nem Vajkként mentem a vízbe, de most lettem csak István igazán.

Balatonlelle, 2019. augusztus 10.

Petrarcai pillanat a partról

(Stílusgyakorlat egy elkapott képről)

Nézem félve a háborgó Balatont,
Türkiz karmai mardosnak az égbe.
Habjait hányja mérgesen a stégre,
És öléből milliónyi halat ont.

Figyelem a kitörő Badacsonyt,
Felhők közt vulkán lett újra a méhe,
A tavi pára jégként csapja veszélybe
A kéknyelűt és a finom bakatort.

Közben a vízen parázslik románca
A fenségesen fehér hattyúpárnak.
„Már-már giccses!” – ezen lamentálok.

Mihelyt elszakad a zivatar lánca,
És helyet ad az első napsugárnak,
Az élménytől több vagyok, továbbállok.

Balatonlelle, 2020. június 6.

Az elkapott kép, 2020. június 6.

Számadás a Golgotán

Hát ennyi volt az élet, e keresztem a vég.
Bárcsak e sok kín s fájás nem gyötörne még.
Engedjetek végre el, a Golgotától is feljebb,
vérem, bőröm, szöveteim!
Eresszetek engem az anyagi világból,
de maradjanak itt szövegeim.
Búcsúzzon az élet, és folytatódjon a Lét.
Hogy egy legyek újra Atyámmal, megszűnjön a sötét.

Hát meddig bírhatja e fonnyadt test a fájdalmat?
Meddig viseli a borzalmat, a folyamatos ártalmat?
Vajon megéri az áldozat? És megéri a vérem?
Hát megérti így a Tervet végre
köröttem sok testvérem?
Hogy ne rám nézzen, hanem az égre:
“Ember! Nem kifordult csontom s átszúrt oldalam a lényeg.
Hanem az üzenet, mellyel megváltom a lényed!”

Átszúrt tüdőmmel már nem kiálthatom a világba,
És ha eddig nem értették, a szó már úgyis hiába.
Ne Jézust lássák, a halandó prófétát,
kit ideszegeztetett a Sátán.
Hanem Atyámat s vele együtt a Krisztust,
ki a fény felé viszi a világot a hátán.
Találják meg magukban, mit egykor elvesztettek.
Leljék meg az Istent, és többé nem lehetnek kegyvesztettek.

Furcsa érzés kering körbe,
Látom, folyik anyám könnye.
Felvillan a betlehemi este,
Mikor eljöttek hozzám keletről a bölcsek.
Hitték, tudták akkor már, mit senki sem mert:
hogy egyszer megváltom a Földet.
Akkor pedig nem voltam tán, csak makulátlan gyermek,
Tiszta testtel, friss lélekkel, nem láttam a Tervet.

És nem kellett a sorsom, lázadtam én fiatalként,
Mégis megtértem benned, ezt élem meg diadalként.
Azóta Te vagy a lételem,
Mióta érzem sejtjeimben keringésed.
Azóta Krisztusként létezem,
Hogy érzem magamban jelenléted.
„Hát ez a Terv, Ember! Én most megváltalak, és te csak térj meg!
Kapsz egy esélyt, hogy jó ember légy, pedig nem is kérted!”

Atyám, ugye, ugye megértik a Tervem?
Ugye nem hiába áll le mindjárt minden szervem?
Ugye most már mindig megtérnek belénk,
és az élet sóvárgása helyett az örök létért élnek?
Ugye nem csalnak, lopnak, hazudnak,
Szeretik a neved, és nem lesz már több hibájuk, amiért félnek?
Meglelik a békét magukban és egymásban?
És álarcok helyett őszintén élnek, kegymázban?

Egy római katona leköpi, a közönség hangosan nevet…..

Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
Én nem félek már Veled, a Terv kész, bevégeztetett.

Budapest, 2020. április 10.